Október 13-án, szombat délelőtt, a hétvégéhez képest korai kezdés ellenére is sokan gyűltek össze a második kerületi helyszínen, hogy a Szputnyik Hajózási Társaság Antigonéjáról, a Maladype Mester és Margaritájáról, valamint Vidovszky György Anna Frank naplójának rendezéséről hallgassanak hol inkább, hol kevésbé interaktív előadásokat.
 

A Szputnyik képviseletében Gigor Attila rendezőt és Róbert Júlia dramaturgot kérdezte előbb Kaposi László, majd az újságírókból, dráma- és magyartanárokból, színházi szakemberekből álló közönség. A Szputnyik meglehetősen fiatalnak számít ebben a műfajban, az Antigoné azonban máris meghozta számukra a sikert. Nem véletlenül, az árnyalt jellemrajzok felfestésére törekvő társulat ugyanis lehetővé teszi az osztálytermekben, hogy a diákok (a cserépszavazáshoz hasonlóan) szavazhassanak, kikkel is tudnának leginkább azonosulni a darabban. Kibontják a szereplők személyiségét, miközben a társulat segít nekik abban, hogy továbblépjenek azokon a rossz és végtelenül anakronisztikus beidegződéseken, melyek szerint az Antigoné a bátor és gyáva, ha tetszik a jó és a rossz, a régi és az új erkölcsfelfogás szembenállásában merül ki. A fiatalokhoz közelebb férkőzve az előadást egy sorozat részeként mutatják be, nem lévén messze az igazságtól, utalva a thébai mondakörre.

A társulat jelenlévő tagjai őszintén beszélnek arról, milyen nehézségeket hordoz magában egy olyan közeg, mint az osztályterem, diákokkal zsúfolva, hiszen ők rögtön, az előadás után elmondják a véleményüket. Éppen emiatt azonban érvényesebb színházi térként is felfogható a külső helyszíneken, terepen eddig is sokat próbált és megélt társulat szerint. A beszélgetésből és a nézők kérdéseiből egy kisebb szociológiai minta bontakozik ki: Gigor és Róbert ugyanis meglehetősen pontos képet tudnak már festeni arról, hogy prekoncepciókkal, előzetes tudással vagy azok nélkül, elitgimnáziumban vagy éppen hátrányos helyzetű gyerekek között milyen eredmények születnek. Jővőbeni tervük, hogy a hatalmi viszonyok pontos leképezésére alkalmas osztályterem frontális "díszletei" között "népgyűlést" szervezzenek a diákok számára azzal a céllal, hogy azonnal reflektáljanak a mű által felvetett kérdésekre.

Ezek után Balázs Zoltán, a Maladype rendezője, művészeti vezetője kissé félreértelmezi a feladatot, de amit mond, és ahogy mondja, az kétségkívül szuggesztív és jelentős: előadása végén, csak röviden említi, hogy miért is "adták a fejüket" színházi nevelési programokra, ami – ha ez még személyes vélemény is – soha nem állt messze a társulat mentalitásától és tehetségétől. A 2013-as nagyszebeni bemutatóra készülve most azonban Kiss Ilona disszertációját felhasználva, vele folyamatosan együttműködve, együtt dolgozva beszél a Mester és Margarita hőseiről és személyiségmodelljeikről. Kiss Ilona ráadásul nemcsak dolgozatában tárgyalja a regényt, de új műfordítást is készít. A klasszikus művek (s legyen ez Gadamer klasszikus-meghatározása, mely szerint ilyen műnek az számít, amelyik bármilyen korban és bármilyen időben képes aktualitással, erővel hatni a befogadókra) nagy kockázata, hogy annyi jelentésréteg tapad hozzájuk, amiket nagyon nehéz visszafejteni, vagy rájuk az újszerűség erejével építeni. A Maladype most mégis erre készül, középpontba az egyén szabadságának kérdését helyezve. Ez a szabadság azonban ezúttal a személyiség sajátja: a kérdés csupán annyi, képesek vagyunk-e a váratlan helyzeteket és újdonságokat (szerelmet, csalódást, meghökkenést, titkot vagy éppen csodát) integrálni a saját életünkben, vagy hagyjuk, hogy a végletekig redukálódjon mindaz, amit egyéniségnek és önálló életnek nevezünk.

A délelőtt aztán Vidovszky György és profi színészei, valamint a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola színész-képzésében résztvevő hallgatóinak bemutatójával zárul. A Jegyzetek a napló margójára a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában játszott Anna Frank naplójának feldolgozását veszi górcső alá. Vidovszky és a társulat megvalósult ötletei messze túlmutatnak a napló történetelemein: a háttérben megbúvó érzések felszínre hozása és érzékeltetése a cél: például a félelemnek, vagy annak a nyomorúságosan szarkasztikus humornak a bemutatása, amelynek Anna a naplóban hangot ad. Utóbbit show-műsorba illesztve ábrázolják, hogy a tetveken, fürdőszoba nélküliségen, kiszolgáltatottságon, teljesen abszurd körülményeken való élcelődés ellenpontjai is kidomborodjanak. Előbbire kezdetben olyan látványos, könnyen olvasható metakommunikatív jelekkel utalnak, mint az egértől vagy éppen a magasságtól való félelem, végül azonban egy hóember és egy kutya példáján keresztül az ordítozó, a tényleges megfélemlítés eszközeivel élő showman képén keresztül realizálódik a tehetetlenség a helyzettel szemben.

Az egész darabból kiemelkedik (hozzá kell tenni, itt csak részleteket láthatunk, Vidovszky előadástöredékei azonban így is elementáris erővel hatnak) a marginalizáltakkal, a kisebbséggel vagy elnyomottakkal szembeni ellenérzéseket, sztereotípiákat felerősítő momentum. A színészek a szöveg zeneiségét, a több helyen fel-felbukkanó líraiságot kiaknázva énekelnek, majd acsarkodó vadakká, kutyákká változva, szitokszavakként ordítoznak a zsidókról, melegekről, fogyatékosokról, hajléktalanokról, miközben érezzük, egyre szűkül a kör, egyre fogy a levegő. Mindeközben gondolhatnánk azt is, hogy a két, élesen egymásnak feszülő tábor tagjai sohasem találhatják meg a közös hangot, a közös platformot. Ráadásul gondolhatnánk azt is, minek győzködjük, akit végképp elveszettnek hiszünk intoleranciája, megértésre való képtelensége miatt. Vidovszky György és Deres Péter (dramaturgként ő jegyzi az előadást) felfogásában a darab azonban felteszi a kérdést: ha tényleg ezt gondoljuk, ha nem akarunk meggyőzni, kiállni, kardoskodni amellett, amit mi igazságnak hiszünk, különbözünk-e tőlük egyáltalán. Ennek az előadásnak a tétje éppen ez: párbeszédbe lépni a tagadókkal, a végletesen másképp gondolkodókkal újra és újra, mint az a repetitív zene, amely Papp Gábornak köszönhetően felcsendül ismét és ismét. Az pedig szintén örömteli tény, hogy a folyamatosan bulvárosodó Karinthy Színház fogadta be a darabot, és segített annak megvalósulásában, hogy külső helyszínen, a fel nem szentelt zsinagógában tartsa a társulat az előadásokat.

Marczibányi Téri Művelődési Központ – Magyar Drámapedagógiai Társaság: Színházi Lecke (9.) – Színház(pedagógia) a határon, 2012. október 13.

Fotók: Kaposi László