Az ADS Service Filmforgalmazó által az upc videotár támogatásával rendezett Halloween Night Fest a Corvin mozi három termében kínált horrorfilmeket este hattól reggel hatig. Azaz inkább reggel négyig, mivel pár film időközben lemorzsolódott, bánatomra a norvég Menekülés (Flukt) volt az egyik kieső, mely olyan friss, hogy még a kalózok sem csaptak le rá, emellett e filmben láthatjuk először színészként (ráadásul testhezálló szerepben) a norvég metál-ikon Christian Espedalt, azaz Gaahlt a Gorgoroth-ból. Így is embert próbáló cselendzsnek tűnt zsinórban öt horrorfilmet végignézni, ám a szervezők (tudatosan?) kifejezetten könnyed darabokat választottak.

A Vigyázat, vérfarkas! című spanyol mozival kezdtem a tágas Korda teremben. Eredeti címe Lobos de Arga, azaz kb. Arga (egy kis gall falu) farkasai. Már a cím jelzi a film egyik különlegességét: a farkasember-horrorokban általában csak egy (gyakran maga a főhős), legfeljebb néhány monstrum okozza a bonyodalmat, itt viszont egy ősi román cigány átoknak (az Anti-Defamation League sosincs ott, amikor szükség lenne rájuk) köszönhetően egy teljes falunyi bigott "hispán redneck" változik szörnyeteggé, akik ráadásul protagonistánk, egy siketelen fiatal író feláldozásától remélik a csapás elmúlását. Csapatban támadó farkasokat ugyan már láthattunk például a Démoni harcosokban, a Vigyázat, vérfarkas! esetében viszont a vígjáték mint társműfaj jelenti a szükséges pluszt. Kellően ponyvamozi, remek gore-gegekkel, és vígjátékként is működik, köszönhetően többek közt a sidekick-karaktert alakító Carlos Areces-nek, akit a zseniális Balada triste de trompeta főszereplőjeként láthattunk legutóbb. A spanyolok mostanában sokat erősítettek horrorban, de a horror-komédia eddig nem volt specialitásuk, a Vigyázat, vérfarkas! alkalmával azonban Buñuel establishment-ellenes fekete humora ötvöződik egy működőképes természetfeletti sztorival.



Következett a műsor legjobban várt tétele, a Juan, a zombivadász, mely nem csak az első kubai horrorként tűnt ígéretesnek, hisz a kritikusok is imádták. Az eredeti cím (Juan de los Muertos/Juan of the Dead) summázza is a filmet: Edgar Wright zomkomjának, a Haláli hullák hajnalának kapjuk kubai parafrázisát, azaz zombis horror-vígjátékot látunk, Romero után szabadon némi társadalomkritikával, politikával. A főhős, a lúzer Juan és szedett-vedett társai hivatásos bárányfelhő-bodorítók és zavarosban halászók, akik hirtelen prosperálni kezdenek, amikor a szigeten kitör a zombijárvány, ők pedig a lakosság reanimálódott szeretteinek eltakarításával foglalkozó vállalkozást indítanak. Nem hiányzik a kubai autoritásnak való odamondogatás, szép például, ahogy az elharapódzó zombi-apokalipszis mögött a szervek amerikai imperialistákat vagy emigránsokat sejte(t)nek. Nem ez viszont a film fő erőssége, de nem is a horror vagy a gore. A Juan, a zombivadász leginkább vígjátékként működik, melyben a börleszkes gegek dominálnak, de még a profán poénok is aranyosak.



Az ausztrál A 25. birodalom első látásra elborult náci-exploitation sci-fi trash-nek tűnik, és nem is okoz csalódást, legfeljebb pozitívat. Az imdb.com-on 3.3 ponton álló gyöngyszem az egyik legjobb kortárs trash-film, jobban tetszett, mint a hírhedt Asylum stúdió eddigi csúcsteljesítménye, a Mega Piranha. Hogy miért éppen a huszonötödik reich? Ugyanannyi logika van benne, mint a 9-es terv a világűrből című trash klasszikus sztorijában. Nincs még egy II. világháborús film, ami ilyen agyatlanul indulna: öt amerikai katona valami fura parancsot követve pumákra vadászik Ausztráliában, és ez a vadászat teszi ki a film első felvonását. Aztán persze kiderül, hogy a rejtélyes gépezet, amit hőseink szállítanak, nem is pumák odacsalogatására jó, hanem egy időgép, amivel visszamennek az emberiség hajnalára, azért, hogy leakasszanak egy időgéppel felszerelt repülő csészealjat (vagy valami ilyesmi...). Persze az egyik karakterről derült égből villámcsapásként kiderül, hogy “parancsnok, de a Luftwaffénál", a fickó elköti az csészealj-időgépet, otthagyva hőseinket egy erszényes párducok és óriás moszkítók lakta prehisztorikus világban. Embereink az eredeti időgéppel a nyomába erednek, ám elírják a céldátumot, és 300 évvel a II. világháború után bukkannak fel, amikorra transformer-robottá alakult egykori harcostársuk náci utópiát hozott létre.



A 25. birodalom olyan, mintha a camp-es black metalt játszó Dimmu Borgir Puritania című tételének a filmverziója lenne. Egyik különlegessége, hogy mindössze öt színész játszik benne – ilyen tehát a kamara-trash. A színészek – természetesen előre megfontolt szándékkal – őrületesen túlspilázzák alakításaikat, mindannyian karikatúrák, az effektek alulmúlhatatlan mivoltukban is attraktívak, de a film fő fegyvere a csúcsra járatott trash dramaturgia, amely kreatívan logikátlan történésekben, fordulatokban nyilvánul meg (mondjuk amikor a zsidó származását és homoszexualitását titkoló amerikai színész anális nemi erőszakot szenved el transformer-robottá alakult, nácikhoz átpárolt egykori redneck bajtársától, aki korábban még az USA elnöke akart lenni, a többiek őszinte mulatságára). A 25. birodalom trash-rajongóknak kötelező, a valaha készített legjobb nazisploitation az Ilsa, az SS farkasasszonya és a Salon Kitty után. Bár ennek a legalacsonyabb az imdb-pontszáma, nekem ez tetszett legjobban a programból, nem is perverzióképpen, a direkt humoros (anti)esztétikumot értékeltem benne. A pofátlan zárás ráadásul folytatást ígér, ami talán sosem készül el, de én alig várom.



A műsorban egy másik nácis horror is szerepelt, mégpedig a Helyőrség: Fekete nap, melynek már az első része sem volt egy felejthetetlen darab. Eddig tehát két-két horror-komédiát és nácis ökörséget láthattunk, a további három filmet pedig egyaránt minimalizmus jellemzi. A Hasadás és a Sötét óra egyaránt poszt-apokaliptikus jövőben játszódnak, hőseik a föld alatt igyekeznek életben maradni. Jellegében hasonlít a két film, minőségében viszont annál kevésbé. A Hasadás Xavier Gens filmje, aki legutóbb nagyot bukott a Hitmannel, de első filmje, az extrém francia horror Frontiére(s) alapján tehetséges direktornak tűnik. A Hasadás egy atomtámadás után óvóhelyre behúzódó amerikai társaság lassú pusztulásának története, mely egyszerre realisztikus karakter-pszichológia és gore tekintetében. Csak annyit tudunk, amennyit a karakterek (azaz még azt sem, ki dobta le a bombát), a rendező emellett kronologikus sorrendben vette fel a filmet, a hitelesség kedvéért. Gens a Frontiére(s) után ismét szerzői horrort rendezett, de ezúttal az Egyesült Államokban kapott lehetőséget izgalmasnak ígérkező horror-rendezői életművének továbbépítésére. A spanyol Sötét óráról már nem lehet ennyi jót elmondani, sőt, alig lehet róla bármit is mondani, olyannyira érdektelen és esetleges, ráadásul az is érthetetlen, hogy 2006-os filmként mi keresnivalója volt a műsorban. A Love egy magányos asztronauta hányattatásairól szóló sci-fi, melyet nem volt szerencsém látni, de nézői vélemények alapján úgy saccolom, akkor is el lehet aludni rajta, ha nem hajnalban nézi az ember.



A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál által bemutatott Budapest Horror Show október 31-én a Defekt című filmmel nyitott, melyet az első magyar horrorfilmként konferáltak fel (de “a szocialista éra egyetlen horrorja" sem hangzik rosszul). Az 1977-es filmet már láthattuk televízióban, moziban viszont még nem. Eleinte attól féltem, hogy a film inkább a krimi vagy a thriller műfajába fog passzolni, nem először fordulna elő, hogy ilyen műfajú filmre próbálják a horror címkét ragasztani. Bár sokan valóban vitatják, meglepetésemre jogos a film horrorként való besorolása. Az alaphelyzet egy krimi-thrilleré: egy öntörvényű nyomozó (Kern András!) úgy véli, nyomára akadt egy sorozatgyilkosnak. A vezetőség nem támogatja, de nem is tiltja meg, hogy másodmagával a saját szakállára nyomozni kezdjen. Miközben a gyilkos feltételezett vadászterületén polgárőrködnek, egy nő balesetet szenved, és bekéretőzik egy elhagyatott házba, ahol egy férfi nyit ajtót. Innentől a krimi kiesik, a pszicho- és suspense-thriller mellé viszont bejön műfajnak a horror, Fazekas Lajos rendező tudatosan horror-stilizációt használ és igyekszik a frászt hozni a nézőre, nem minden eredmény nélkül. A Defekt egy teljességgel jelentéktelen film, de ezt tudja is magáról, afféle szocialista-módon szolid bűnös élvezetként működik, némi indokolatlan meztelenséggel és vígjátéki elemekkel. Korának egyik legjobb műfajfilmje, bár nem túl erős a mezőny, az alkotókat mindenképp dicséret illeti, a fesztivál szervezőit a találatért szintén. (A film teljes terjedelmében elérhető a Youtube-on – a szerk.)

Az ezt követő három nap esténként három horrorfilmet vetítettek a Toldi nagytermében. Láthattunk két skandináv “folk-horrort": a Marienne svéd, a Thale norvég. Előbbi családi (melo)drámaként indít: a középkorú főhős felesége egy bizarr autóbalesetben meghal, így egyedül kell nevelnie karonülő gyermekét, problémás tini lányával pedig drasztikusan megromlik a viszonya. Összeomlott az élete, de ha ez még nem lenne elég, éjszaka egy rejtélyes nő kísérti. A Marianne fő erőssége, hogy végig kérdéses, hősünk élményei mennyiben felelnek meg a valóságnak. Ahogy azt a Peter Stormare alakította agyzsugorító elmagyarázza, hősünk valamilyen poszttraumatikus neurózisban szenved, kamasz lánya vallásos hippi pasija szerint viszont valamilyen népi mumus, azaz természetfeletti kreatúra (a “Mare") gyötri, ám a titokzatos nőnek hősünk egy problémás múltbeli kapcsolatához is lehet némi köze. A Marianne jól megírt, egzotikus, hangulatos rémmozi, de horror-attrakciók hiányában egyszer nézhető matiné a zsáner jobb darabjaihoz képest. Ugyanez mondható el a Thale-ről. Két, bűnesetek helyszíneire specializálódott takarító a protagonista, akik egy izolált vidéki ház pincéjében egy elhagyatott, sokkos állapotban lévő lányt találnak, aki további bonyodalmkat okoz. A Thale már sokkal inkább hagyományos harapós monstrumhorror, bő gore-ral és működő busz-effektusokkal, de ilyen minőségében meg sem közelíti például a szintén norvég folk-horror A trollvadászt. A Marianne-al ellentétben nincs erős története, enélkül felejthető darab (ennél többre nem is emlékszem). Különlegesség, hogy mindkét filmnek jó a zenéje, nem is kellett sokat keresgélniük az alkotóknak, kézenfekvő volt a helyi folkos dallamokat használni aláfestésként.



Témájában a Suttogás a sötétben is nevezhető folk-horrornak, de inkább Lovecraft-adaptációként bizonyul izgalmasnak. A valaha élt egyik legnagyobb horroríró 1931-es történetét az a Sean Branney adaptálta, aki a 2005-ös Cthulhu hívása című mozi egyik készítője volt. A 47 perces, fekete-fehér, néma Cthulhu hívásához hasonlóan a Suttogás a sötétben is retró műfajfilm, mely jól rekonstruálja az antik horrorfilmek stílusát. A főhős egy szkeptikus folklór-kutató, aki a Miskatonic egyetem biztonságát odahagyva vidékre utazik némi terepmunkára, miután egy régi ismerőse egyre meggyőzőbb bizonyítékokat visz elé, melyek szerint a környéken földönkívüli rákszörnyek kolóniája rendezte be rezidenciáját, akiket egy emberekből álló szekta szolgál, ráadásul épp mostanában igyekeznek portált nyitni a bolygóra. Branney a lehető legnagyobb tisztelettel és hozzáértéssel dolgozta fel a Lovecraft-sztorit, a filmtől nem kell csodát várni, nincs olyan jó, mint a Cthulhu hívása, de egészen biztosan a Budapest Horror Show legaranyosabb filmje volt, minden avíttsága ellenére székhez szögezi a nézőt, efféle régimódi zsánerfilmekből sosem elég.



A Halloween Night Festhez hasonlóan a Budapest Horror Show-n sem csak véresen komoly horrorfilmeket láthattunk. A legkevesebb horrort tartalmazó film az Egy picit zombi volt, mely afféle horror-szitkom: barátnőjével, a húgával és annak pasijával kempingező főhős egy, a környéken lezajlott zombi-irtás közben reanimálódott zombi-szúnyog csípésének köszönhetően elkapja a rettegett vírust, ráadásul annak egy mutáns verzióját. Nem hal meg és támad fel zombiként, ahogy azt Romero óta megszokhattuk, de teste kihűl, nem érez többé fájdalmat és elkezd agyvelőre éhezni, miközben a korábbi hentelést rendező két gyogyós zombivadász is feni rá a kését, szerelme ráadásul csak a közelgő esküvővel hajlandó foglalkozni. Az Egy picit zombi poénjainak többsége ötletes, képregényesen harsány stílusa is szimpatikus, az egyik legjobb (test)horror-komédia, ami mostanában készült.

Horrorként és thrillerként egyaránt remekel, de vígjátéki humortól sem mentes mozi a spanyol Amíg alszol, mely később moziforgalmazásba is kerül hazánkban, megérdemelten (aki nem látta, pótolja!). A rendező az a Jaume Balagueró, aki Paco Plazával közösen rendezte a [REC] első és második részét, az Amíg alszol pedig messze a legjobb a szóló rendezései közül. Kifejezetten egyedi horror, mely ugyanakkor a konvencionális műfajfilmekre vágyóknak sem okoz csalódást. Ezt már kevésbé mondhatja el magáról a Crawl, mely ugyancsak szokatlan darab, de a bizarrsága az egyetlen erénye, és gyanúsan hasonlít a Nem vénnek való vidékre. A főhős egy átlagos pincérnő, aki Tarantino filmjeit idéző véletlenek és a Coen-tesók munkáira emlékeztető bonyodalmak eredményeként egy eszelős és ritka csúnya bérgyilkos célkeresztjébe kerül. A film ad némi suspense-t, de nem látok benne különösebb művészi erőfeszítést, bár egyszeri megtekintésre be lehet vállalni.



Láthattunk két vámpírfilmet is, mintegy alternatívaként a mozikba mostanában érkező Alkonyat-film ellenében. Az éjfél gyermeke (producer: a The Blair Witch Project rendezője, Eduardo Sánchez) egy ritka bőrbetegséggel küzdő, emiatt magányos éjjeliőr története. Modernista, művészfilmes horror, leginkább Romero Martin című remekművét, valamint Ferrara hasonlóan kiváló The Addictionjét idézi, és bár jól megírt film, részleteiben kiváló, elmarad e filmek mögött, középszerű utánzatuknak tetszik. A posztmodernhez húzó vámpírsztori a Stake Land: a vámpír-apokalipszis utáni közeli jövőben járunk, a film kvázi Az út vámpíros verziója, a kelleténél jóval kevesebb kreativitással, ám még így is nézhetőbb, mint számos poszt-apokaliptikus túlélőhorror-kíntúra.



Gondolhatjuk, hogy a kalózok korában nem sok esélye van egy horror-fesztiválnak, de szerintem horrorfilmet moziban, közönséggel, nagy vásznon, jó képminőségben, masszív hangosítással optimális nézni. A horrorban a méret a lényeg, míg ugyanez más műfajokról kevésbé mondható el (jómagam ritkán nézek vígjátékot moziban, az egy laptopon is ugyanúgy hat, és van rosszabb annál, mint Adam Sandler arca nagy vásznon?). Sokak szerint otthon, egyedül érdemes horrort nézni, de én máshogy gondolom. Általában mizantrópként viselkedem a moziban (ölni tudnék, amikor valaki a fülembe csámcsog, egyik kedvenc filmem a God Bless America, melynek van egy frenetikus mozis jelenete, a Berberian Sound Studiót pedig azért imádom, mert horror volta ellenére disztingvált művészmozik vetítik), ugyanakkor például a Parajelenségek 4-et előre megfontolt szándékkal egy olyan filmszínházban néztem meg, ahol rendszeresen rendetlen a közönség, és ezúttal sem okoztak csalódást, sikítottak, hülledeztek, anyáztak, ahogy illik.

A horror ráadásul lényegretörő zsáner, kifejezetten alkalmas tömegfogyasztásra, így aztán gond nélkül meg lehet nézni több ilyen zsánerfilmet egymás után, emellett horrorfilmből szerencsére sokkal több készül, mint például sci-fiből vagy fantasyból – hűséges rajongótáborral bíró, fogyasztóbarát, de mégis már-már avantgárdosan extrém, azaz valami újdonsággal mindig szolgáló, alacsony büdzséjű zsáner – így mindig lesznek friss finomságok. Látok tehát jövőt a horrorfesztekben (kimondom: akár még Magyarországon is). Szintén vonzerőt jelenthet, ha a szervezők készülnek némi hangulat-alapozó díszítéssel, bár ebben se a Halloween Night Fest, se a Budapest Horror Show nem volt erős, de egy horror-fesztiválnak mégis elsősorban a vetítésekről kell szólnia, és ennyiben mindkét rendezvény szervezői teljesítették a küldetést. Aki lemaradt, pótolhat: a Halloween Night Fest filmjei a hírek szerint forgalmazásba kerülnek hazánkban, a Titanic pedig jövőre újabb Horror Show-t ígér.