Nem túlzás azt állítani, hogy a Bond-filmek nem csak népszerű akciószériaként, hanem egyben nyugati propagandafilmként is funkcionálnak, hisz a címszereplő annak az eszményi férfiideálnak a megtestesítője, aki - folytonosan idomulva a társadalmi elvárásokhoz - minden helyzetből önerejéből lábal ki, miközben a földgolyón átívelő izgalmas kalandjai során elfogyasztja a legdrágább autókat, a legszebb nőket és a legújabb technikai vívmányokat.
 

Bár a fenti elemek kétségkívül még ma is a brand kihagyhatatlan kellékeit képzik, és még mindig vannak száguldó sportkocsik, egzotikus helyszínek és csinos nők, a Craig-széria már első nekifutásra is a társadalmi elvárások ellentmondásos kereszttüzébe került. Craig Bondja modernkori westernfiguraként, a társadalomból kiszorult szűk szavú, de brutális hősként funkcionál, ezzel visszatérve a Connery-féle gyökerekhez. Mindeközben elődeihez képest sokkal érzékenyebb lelkivilágot fest a hős köré, ami most a Skyfallban csúcsosodik ki. Ezzel együtt a Skyfall során érezzük a legkevésbé, hogy burkolt reklámokat néznénk, hisz a szemünk előtt zajló dráma elhomályosítja az üres díszleteket.

A Casino Royale amolyan eredettörténetként betekintést nyújtott a hős korai éveibe, amikor még nem rendelkezett azokkal a kifinomult gesztusokkal, melyek később a mindenki által ismert James Bonddá teszik őt. A Quantum csendje hűen folytatta ezt az irányvonalat, és a szerelem után a gyász vált központi témává, amit a hős bosszúhadjárata testesített meg. Bondot két nővel hozta össze a sors, az egyiket önhibáján kívül, de érzéketlenül kihasználta, a másikkal pedig csak a gyászt kísérő fájdalom hozta össze egy rövid csók erejéig. A Skyfallban ugyancsak két Bond lány jelenik meg, akik közül a szebbik ismét eszköz a cél elérésehez, míg a másik egy barát, akivel szabad a flört. A széria tehát körbeérte magát, és a Skyfall legvégére a Sean Connery-érában érezheti magát a néző: bár az előzmények birtokában tudja, hogy - a jelenkor elvárásainak eleget téve - Bond nagyon is sebezhető, többdimenziós figura, végül mégis megszületik az érzelemmentes macsó, aki immáron a megszokott gárdával körülvéve igazítja meg a mandzsetta gombját két robbanás között.

Az eddigi három Daniel Craig-film a korábbiaktól eltérően - bár külön-külön is érthetőek - egyenes folytatásai egymásnak, ez pedig lehetőséget adott a hős kapcsolatrendszerének árnyaltabb bemutatására, és ez a törekvés éppen a Skyfallban válik a legmarkánsabbá. Mindenekelőtt Bond és M viszonya kerül élesebb megvilágításba (Judi Denchnek valóságos jutalomjáték ez a film, és nem túlzás azt állítani, hogy ő az igazi főszereplő), de akadnak további ismerős karakterek, akik a korábbi filmekben csak kötelező mellékszereplőként jelentek meg, most azonban, azáltal, hogy visszautazunk a mítosz születéséhez, őket is alkalmunk nyílik jobban megismerni.

Bond jellemfejlődésénél tehát hangsúlyosabbá válik a 007-es ügynök univerzumának kidolgozása. Éppen ennek, azaz a Craig-érára alapvetően jellemző többé-kevésbé reális hangvételnek köszönhető, hogy ezekbe az epizódokba minden korábbinál több irónia szorul, elég csak katapultüléssel rendelkező Aston Martinra, vagy a Bond és Q közti szúrós párbeszédekre gondolni. Utóbbi egyébként nagy erőssége a filmnek, bár az ötletes akciószcénáknak sem vagyunk híján (főként az ambiciózus, de egyben végletekig feszült nyitójelenetet illik megdicsérni), a játékidő nagyobbik részében a jól megírt dialógusokon szórakozunk a legtöbbet, élen a meleg antagonista közbe-közbeszúrt fabuláival.

Javier Bardem pedig zseniális főgonosz. A rendező, Sam Mendes egyik nyilatkozatában nem alaptalanul hasonlította filmjét A sötét lovaghoz: Bardem lényegében Heath Ledger Jokerére hajaz. Ugyanaz a rendkívül rafinált anarchista, aki mindig egy lépéssel a hősök előtt jár, és majdnem ugyanaz az eltorzult tükörkép, a hős ellentétpárja. Sajátos mozdulatai a homoszexuális beállítottságot épp úgy erősítik, mint a figura őrültségét. A film pedig tudatosan épít a nézőben élő sztereotípiákra, épp ezért válhat félelmetessé egy olyan apró gesztus is, mikor a főellenség Bond térdeire teszi a kezeit. Az ellenség kiszámíthatatlansága hitelesíti a film csavarjait, a Skyfall fordulatai meglepőnek hatnak, mert, rácáfolva a nézők tapasztalataira, egyszerűen nem úgy történnek a dolgok, ahogy az egy hasonszőrű amerikai akciófilm esetében megszokott. Sam Mendes remekül csűri-csavarja a szálakat, és miközben kiforgatja a Bond-univerzumot, óriási tisztelettel is adózik neki.
A Skyfallban az összetevők annyira egybe vannak gyúrva, hogy a nézőnek egy percre sem jut eszébe más filmekhez hasonlítgatni. Ugyanakkor nem csak A sötét lovagból merít, hanem a legutóbbi Mission Impossible és Die Hard filmekből is kölcsönvesz néhány hasznos elemet. Ilyen az ügynökség elleni merénylet, vagy az a tény, hogy már nem csak fegyverrel, hanem a modern kor legmeghatározóbb vívmányával, az informatikával is lehet terrorista bűncselekményt elkövetni. A 007-es ügynök és az MI6 mellett tehát az ellenfél is átlépett a 21. századba.  

A James Bond-filmek további kihagyhatatlan eleme az animált nyitó szekvencia, a hozzá tartozó főcímdallal. Ez a párperces videoklip lényegében összefoglalja a James Bond-jelenséget. Előadónak mindig egy népszerű énekest kérnek fel, ezzel is egyértelművé téve a film termék jellegét, ugyanakkor művészi ambíciókat is felvillant, hisz a klip mindig az épp aktuális film cselekményének a szimbolikus összegzése, avagy előrevetítése. Az aktuális betét szerintem nem jobb sem Chris Cornell produkciójánál, sem pedig Jack White & Alicia Keys duójánál, bár ez kiváltképp ízlés kérdése, ugyanakkor azt még nekem is el kell ismernem, hogy Adele '60-as évekre hajazó főcímdala nagyon is illik ehhez a James Bondhoz, aki mást sem csinál, csak önmagát értelmezi újra, méghozzá óriási sikerrel.


007 - Skyfall (Skyfall), 2012
Rendezte: Sam Mendes
Forgatókönyv: Ian Fleming figurái alapján Neal Purvis, Robert Wade & John Logan
Szereplők: Daniel Craig, Judi Dench, Javier Bardem, Ralph Fiennes, Ben Whishaw, Naomie Harris, Albert Finney, Bérénice Marlohe, Rory Kinnear
Forgalmazza a Fórum Hungary