A beszélgetéshez jó apropót kínált és egyben annak kontextusát is erőteljesen meghatározta a Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott által életre hívott Nemzeti Könyvtár. Arató László szerint noha a kánonokat elméleti oldalról is meg lehet közelíteni, létezik olyan értelmezés is, miszerint minden kánonalkotás politikai természetű, csupán az a kérdés, hogy mennyire brutálisan az. Arató szerint, amit Kerényi csinál, az bizony kánonalkotás. Érdekessége, hogy ugyan minden kánon a bennefoglalásról és kizárásról szól, itt, ebben az esetben nem szerzőkkel és műveikkel, hanem az olvasókkal történik mindez, nagyon határozott a hangnem atekintetben, hogy kinek szól (és ezzel együtt kinek nem) mindez. Persze ugyanígy kanonizációs politikát folytat az Írószövetség is, valamint egy puhább szinten a Nemzeti Tanterv összeállítása is erről szól.

Arató fontosnak tartotta azt is kiemelni, hogy a Nemzeti Könyvtárban (is) megtestesülő törekvések mögött valós tömegek állnak, akiknek ízlése egyfajta felhígított 19. századi romantikát igényel, úgymond 20. századi Jókaikat akarnak olvasni, és emellett az sem elhanyagolható, hogy az olvasók jelentős része úgy szeret olvasni, ha egy tekintély kinyilvánítja számára egy alkotásról, hogy az magasirodalom-e vagy sem. Ez történik most tulajdonképpen Tormay Cécile, Nyirő József, Wass Albert műveivel.

Gács Anna onnan közelítette meg ezt a jelenséget, hogy bármennyire is brutális egy politikai jellegű kanonizációs törekvés, hosszútávon vesztésre áll. Bán Zoltán András szerit pedig egyáltalán nem kellene a Nemzeti Könyvtárral foglalkozni.

Gács Anna arra is felhívta a figyelmet, hogy lehet vitatkozni az említett szerzők műveinek esztétikai színvonaláról, az iskolai kánonban természetesen nem ez az egyetlen kritérium. Ezzel egyet is értettek a többiek, Arató úgy fogalmazott, hogy azok a szövegek lennének fontosak, amelyek által a fiatalok világa kapcsolódni képes a magaskultúrához, de azoknak a szerzőknek a művei, melyekről beszélnek, erre nem képesek.

Bárány Tibor talán legfontosabb és legkonkrétabb kérdéskötege sem szakadt el a Nemzeti Könyvtártól, hiszen arra próbált választ találni, hogy tényleg van-e olyan, hogy jobboldali kánon. Szerinte nincs, mert nem látja, hogy az értelmezői közösségek és azok hangsúlyos, hangadó emberei kialakítottak volna a kultikus művekhez kötődően érvrendszereket. Bárány egyébként többször is reflektált arra a problémára, hogy tulajdonképpen egy kánonról vagy kánonokról beszélünk, beszélhetünk-e egyáltalán, mely probléma végig nyitott és tisztázatlan maradt a beszélgetés során.



Arató László szerint láthatóak olyan törekvések, hogy az említett szerzők műveihez tudományos közösséget társítsanak. Ráadásul a jobboldali kánon kifejezést afelől érdemes megközelíti, hogy igény van rá, elsősorban olyan olvasók részéről, akik számára nemzeti identitásuk a kapaszkodó a világban, és fontos számukra, hogy a nemzetben gondolkodó szerzőkről képet kapjanak. Valamint azt se felejtsük, hogy például Trianon traumája is alapja lehet egy értelmezői közösségnek.

A beszélgetés kitért a kánon nyitásának kérdésére is. A nyitás a jelenlévők szerint a kánon kisebbségek (társadalmi és etnikai értelemben egyaránt) felé történő szélesítését kéne, hogy jelentse, ehelyett múltba nyitás, pontosabban múltba záródás zajlik, és egyszerűen csak a tradicionális kánon kiegészítése zajlik.

A beszélgetés harmadik nagy csomópontja az új kommunikációs eszközök és ezek hatásáról szólt. Bárány Tibor kérdése arra irányult, hogy az internetnek, ezen belül is a Facebooknak van-e kánonképző ereje. Szó volt például olyan radikális változásokról, hogy a fiatalok (Gács Anna elsősorban egyetemi tanítványaira értette ezt) nem a folyóiratok kritikarovataira, hanem az internetes fórumokon olvasott véleményekre figyelnek inkább, valamint, hogy a térképükre felkerül egy sor populáris kultúrából ismert szerző is, ismerik, el tudják helyezni őket a palettán.

Arató László pedig a praktikusság szempontjából közelített a felvetéshez. Míg a jelen helyzetben a választható olvasmányok körét nagyon erősen meghatározza, hogy egy iskolai könyvtárban milyen művek találhatók meg nagy példányszámban, addig az e-olvasók általánosabb elterjedésével kevésbé kell meghatározni, milyen olvasmányokat kíván egy tanár feldolgozni diákjaival.

A beszélgetést mindvégig a legpozitívabb értelemben vett vita jellemezte, ennek következtében rengeteg gondolati mellékösvény is, mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért azonban mégiscsak élvezetes bő egy órának és sok továbbgondolandó felvetésnek lehettünk tanúi. Ezek szerteágazó mivolta miatt ez az összefoglaló is természetesen csak egy lehetséges olvasat.