A nó atyjaként ismert Zeami a XV. században írja meg a Brokátfa (Nisikigi) című darabját, melyben egy férfi reménytelenül szeret egy nőt, és szerelmét bizonyítandó ezer éjszakát virraszt a lány ablaka alatt. Minden éjjel elhelyez a ház előtt egy brokátba bugyolált faágat, mely lángvörös színével utal a férfi égő szerelmére. Azonban a nő hajthatatlan, és szerelmük még halálukban sem teljesedik be.

A XIX. századi Meidzsi-restauráció alatt Ernest Fenollosa filozófus és történész sok más honfitársához hasonlóan azért érkezett Japánba, hogy a többszáz éves bezártság után a korabeli japán ifjúságnak tanítsa a nyugati tudományokat. Fenollosa azonban nemcsak tanított, ő maga is sokat tanult, kiapadhatatlan szomjjal szívta magába a japán kultúrát, képzőművészeteket, irodalmat, színházat. Bár tudása egyedülálló volt, a japán nyelvet nem volt képes elsajátítani. Hőn szeretett színdarabjait ezért nem is tudta lefordítani, egy japán tanítványa segítségével írta át a japán szövegeket angolra. Minden japán szó alá egy angol szó került. Ezeket a kéziratokat Fenollosa halála után az özvegye az ifjú amerikai költőnek, Ezra Poundnak adta át, aki töredékes jegyzeteket kifinomult érzékkel ültette át az angol irodalmi nyelvbe anélkül, hogy valaha is járt volna Japánban, vagy látott volna japán színházat. A Brokátfa Fenollosa-Pound fordítása először 1914-ben jelent meg a Poetry magazin hasábjain, majd két évvel később több nófordítással együtt a Certain Noble Plays of Japan (Japán bizonyos nemes darabjai) kötetben. Ezeken a fordításokon keresztül az elsők között ismerhette meg az európai és amerikai közönség a japán klasszikus irodalom egyes alkotásait, melyek közül a Brokátfa fordítását tartják a legteljesebbnek, legigényesebbnek.

Fenollosa jegyzeteinek szerkesztésében Pound segítségére volt még az ír költő, Yeats is, aki ezeken keresztül merített ihletet saját alkotásaihoz is. Ezeknek köszönhető többek között a Four Plays for Dancers (Négy darab táncosoknak) sorozat is, melyek egy-egy nódarab újragondolásai, átültetései az európai, sok esetben pedig az ír kultúrkörbe. Ennek egyik darabja a The Dreaming of the Bones (A csontok álmodása), mely a Brokátfán alapul.

 

Fenollosa emlékműve a tokiói Művészeti Akadémia kertjében
Fotó: Mátrai Titanilla

A nó egy korabeli japán legendát elevenít fel, mely nélkülözi a történelmi, illetve politikai hátteret. Yeats a történetet a XX. századba helyezte, az 1916-os húsvéti felkelés idejére. A két névtelen szerelmes szelleme itt Diarmuid és Dervorgilla, ír föld árulói, akik behozták az idegeneket az országba, és melynek hatására Írország elvesztette függetlenségét. A mellékszereplő névtelen utazójából, aki mindössze passzív szemlélője annak, ahogy a szerelmesek szellemei újraélik a régmúlt eseményeket, Yeatsnél egy fiatalember, aki a felkelés színhelyéről menekül. Azok ellen menekül éppen, akiket a két szerelmes árulása juttatott Írországba. Zeami szerelmesei az utazót arra kérik, imádkozzon értük, Yeats szerelmesei a fiatal harcos bocsánatáért könyörögnek, de ők még több száz év távlatából sem nyernek bocsánatot, a halott szerelmesek továbbra sem lehetnek egymáséi.

Szekine Maszaru, aki maga is nócsaládból származik, és aki emellett az angol irodalom professzora, azon belül Yeats költészetének szakértője, a már világot látott darabot most visszahozta oda, ahonnan elindult. Yeats művét úgy ültette vissza a japán nyelvbe, hogy a helyszínt és a történelmi eseményeket is a japán környezethez idomította. Írország és Anglia ezúttal a Rjúkjú-szigetek (a jelenlegi Okinava) és Japán, tehát az a szerelmesek bűne, hogy a korábban független szigetekre bejuttatták a japánokat.

Szekine korábban Shakespeare darabjaiból készített nóadaptációt, A csontok álmodását is a nó keretei között állította színpadra. Korábbi gyakorlatához híven nem kizárólag a japán klasszikus műfajt élesztette újra, hanem más zenei és színházi stílusokkal ötvözte. A nóban használatos fuvola és dobok helyett ezúttal koto (japán citera) és sakuhacsi (bambuszfurulya) kísérte az előadást. A főszereplőt nószínész, szerelmét egy szoprán, az utazót pedig egy basszbariton operaénekes játszotta. Az énekesek operát énekeltek, a nószínész nót recitált, dialógusuk azonban nem forrt egységes egésszé. A nószínész statikussága és az énekesek limitált eszköztára végig nem került egymással összhangba. A nóból elmeradhatatlan tánc itt mindössze a színpadon leírt néhány körré redukálódott, mely nem adta vissza sem a nótánc emelkedettségét, sem pedig Yeats szerelmeseinek őrült körtáncát.

Jelenet a nó Brokátfából

A csontok álmodása japán előadása mindenképpen jelentős lépés, melyben nemcsak az ír irodalommal ismertetik meg a japán közönséget, de egyben emlékeztetik is őket arra, hogy mily nagy szellemi tőkével rendelkeznek. Zeami a nó szépségét a "virág" szóval írta le, és Szekine is azt ígérte, hogy az előadás megmutatja ezt a virágot. Én sajnos nem láttam.


William Butler Yeats – Szekine Maszaru
A csontok álmodása (The Dreaming of the Bones, Hone no jume)
Új modern nó

Theatre Project Si előadása
Zene: Isikava Dzsunicsi

Előadók:
Aszami Dzsiicsi (nószínész, Kanze-iskola)
Kamahara Fumiko (szoprán)
Hatakejama Sigeru (basszbariton)
Zencsiku Tadasige (kjógenszínész, Ókura-iskola)

Aoki Sódzsi – sakuhacsi
Aoki Maiko – koto

Vaszeda Egyetem, Tokió, 2012. október 17.