Haláli temetés / Aaron Schneider: A temetésem szervezem / PRAE.HU

Kétségtelen, a szereposztás és a mesei hangvétel mellett a látványvilága a legcsábítóbb A temetésem szervezem című, 2009 óta a feledés félhomályában pislogó műnek, ami most talányos módon felbukkant a hazai vásznakon. A filmet amúgy a nagyjátékfilmes rendezőként ezzel a művel debütáló Aaron Schneider jegyzi, aki eleddig operatőrként szorgoskodott Hollwoodban és az amerikai tévécsatornáknál. Rendezőként viszont egyértelműen a II. világháború előtti, vidéki Amerika és annak mitológiája érdekli: az a kor, ami a mítoszokba vesző, western-kori Amerika leszármazottja a maga magányos peremhőseivel, a szigorú erkölcsi kódok szerint élő, kemény tekintetű, éles arcú férfiakkal és földművelő családjaikkal. A Faulkner Két katona című novelláját feldolgozó alkotásában is ezt a miliőt festette fel a vászonra, amiben a nagy íróhoz hűen, a társadalomban a Pearl Harbor-i támadás hatása következtében tovagyűrűző törésvonalakat rajzolta meg, azt kutatva, hogyan hatott az egyszerű, büszke vidéki farmercsaládokra az ezt követő besorozás.
A temetésem szervezem

Schneider csak annyiban fazonírozott Faulkner hazafiasságtól fűtött novelláján, hogy az elbeszélés szikárságát, a nyelv vidékies töredezettségét simulékonnyá, enyhén humorossá oldotta, hogy a történet drámai erejét megtartva, ügyesen elkeverje a különböző hangnemeket.

Hasonló módszert követ A temetésem szervezem című nagyjátékfilmjében is, ami valamikor a ’30-as évek végén játszódik, és középpontjában Felix Bush, a település széli erdőben magányosan éldegélő, mogorva öregember áll, aki egy barátja halálhírét hallva úgy gondolja, elébe megy a dolgoknak, és megszervezi saját temetését. Nem is azért, hogy megtudja, a háta mögött ki mit mondana róla: tisztában van vele, hogy a lakosok megvetik őt zárkózott, sőt agresszív megnyilvánulásaiért, de azzal is, hogy nincs is olyan gyerek a városban, aki ne dobálta volna meg kővel az ablakát. Felix egy tombola-sorsolással csábítja el a település lakóit a halotti torra, cserébe pedig azt a feltételt szabja, hogy az összes résztvevő meséljen el egy történetet róla. Felix nem csak másokból akar kiszedni sztorikat, hanem saját élettörténetét is a közösség elé kívánja tárni: azt, hogy mi nyomta a szívét egy magányos, hosszúra nyúlt életen keresztül, milyen bűntudat marta lelkét annyira, hogy remete-életre kárhoztassa magát.
A temetésem szervezem

Túl jó ez a felütés, és túl sok fekete humort ígér, hogy aztán mégis kiszámíthatóan, nagy durr nélkül fedje fel magát a titok, és édeskeserű komikum helyett a hollywoodi melodráma-szabályzat mentén koreografált szívfacsarás vegye át a főszerepet. Schneider munkáját több oldalról is meg lehetne még támadni, hiszen tényleg nem egy egetrengető sztori, ám a megvalósítás olyannyira hatásos, hangulatos és szórakoztató, hogy kár lenne elmerülni a negatívumokban (azt azért jó lenne megtudni, a beígért sztorizgatások hova maradtak a "temetésről"?). Már csak azért is, mert ahogy főhőse, A temetésem szervezem sem akar mást, mint elmesélni egy történetet: elejétől a végéig, az érzelmi hatást szem előtt tartva, és visszakalauzolva a nézőt abba a világba, amikor a történetmesélésnek még önmagában mitikus, sőt, identitásképző ereje volt.

A komótosan csordogáló sztori során minden szem Duvallon csüng, ahogy ágas-bogas szakálla mögött szép lassan felenged, és humánus-törékeny oldala napvilágra kerül. Az öregúrnak mindig akad valami meglepetése, amit előhúz múltjából, vagy titkolt jellemvonása, ami kidomborodik, miközben a mellészegődő fiatal temetkezési alkalmazottal, Buddy-val szervezi a ceremóniát. Felbukkan persze egy régi szerelem is Mattie (Sissy Spacek) képében, úgyhogy a két nagy hollywoodi öreg, Duvall és Spacek versenyezhet, ki tudja érzékletesebben megidézni a visszafojtott, régmúlt szerelem emlékét. A pálmát Duvall mellett persze Murray viszi, aki szinte kisujjból rázza ki a szomorú pléhpofája mögött folyamatosan kalkuláló vállalkozó szerepét – Duvall viszont még a filmvégi, máskor csak kínosan elsülő nagymonológot is úgy adja elő, hogy a levegő bennakad, a szív meg csak azért is elfacsarodik…
A temetésem szervezem

A tűzhely melletti sztorizgatás hangnemét idéző filmet Schneider képi világa teszi teljessé, az operatőr-rendező ugyanis ősz-barna képek meleg melankóliájába burkolja archaikus világát. Ha nem is múlja felül, de legalább megidézi a ’60-as, ’70-es évek legnagyobb hollywoodi operatőreinek színvilágát Néstor Almendros-tól (Mennyei napok, Cockfighter) Zsigmond Vilmosig (McCabe és Mrs. Miller, A bérmunkás, Gyilkos túra). Ahogy pedig a film eleji jelenetben, a mai hektikus vágási stílust használja fel egy ’30-as évekbeli, a mozikból a westernekkel együtt kikopott karakter bemutatásához, Schneider műve azt is példázza: A temetésem szervezemhez hasonló filmek történetmesélése nem is annyira régi vágású, mint amennyire örökérvényű.