zene
2012. 10. 26.
A romantika hercege
Richard Clayderman koncert, 2012. október 14. 19:00, Papp László Budapest Sportaréna
A Philippe Pagès néven született, Nancy Reagen által a romantika hercegének nevezett párizsi, akinek wikipédia-diszkográfiája abc-sorrendben és nem kronológikusan van szedve, teltházas, fantasztikus és különleges, meglepetésekkel teli, látványos koncertet adott a franciául is remekül értő, művészetre kiéhezett budapesti közönségnek.
Sajnos ennek azonban a fele sem igaz, sőt, inkább az ellenkezője: a koncert minden várakozásomat alulmúlta. Valójában nincsenek szavaim; az, hogy rettenetesen unalmas és végtelenül kiszámítható volt, messze kevés a valóság leírására.
Clayderman megmutatta, hogy mi fán terem a francia gőg, és mennyit néz ki közönségéből - azokból, akikből él, akik felvásárolták zenéjét, s megveszik a koncertjegyet.
Pedig az utóbbiból most igen kevés volt. Már a Rákóczi úton, majd a Kerepesin haladva éreztem, hogy itt bizony a szervezők valamit elnéztek: a negyedszer Magyarországon járó zongoravirtuóz (?) szűk nyolcad-tizedház előtt – az Aréna fele eleve le volt zárva, a maradékon az ülőhelyek úgy nagyjából megteltek ugyan, ám a küzdőtéren, még ha ültek is rajtuk, nevetségesen nézett ki az a két-háromszáz szék – mutatta be megkopott tehetségét. Merthogy kénytelen vagyok azt hinni, hogy volt valamikor abból, amiből most nem sokat mutatott.
Nem is ez volt a cél. Bár nagy tapsvihar egyik számát sem követte, senki nem ment haza a szünetben. Elég volt tehát a tizedgőz.
Affelől persze megint vannak kétségeim, hogy teltház esetén mást csinált volna. Megtanult volna rendesen angolul? Nem vetített volna bő húsz évvel ezelőtt készült párizsi látványképeket (a Louvre piramisa már elkészült, de olyan autókat ma már itthon sem vezet senki)? Vagy természetfotókat? Vagy egy tüzijátékról készült videót?
Vagy ha mégis, talált volna a powerpoint helyett egy másik prezentációs eszközt? Készített volna új bemutatkozófilmet? Egyáltalán: vetített volna bemutatkozófilmet?
Nem vetített volna szánalmas képgalériát Steve Wonderről, miközben - liftzenére butítva - eljátssza legnagyobb slágereit? Esetleg meghívott volna dobost, gitárost, rézfúvósokat - akiket hallottunk, ám nem láttunk?
Olyan ostoba és gagyi poénokat sem sütött volna el, hogy megtapsoltatja a zongorán elhelyezett, kétszer használt csengőjét? Hogy egy papírról fejjel lefelé próbál felolvasni? Hogy eljátssza, hogy berepült egy darázs az Arénába? Majd nem vett volna elő egy vizipisztolyt és nem lőtte volna le vele?
Nagy kár, hogy a plüssdarázs egyáltalán nem onnan esett le, amerre lőtt. Bár biztos ez is vicc volt, csak én nem értettem. Mert értem én a humort, csak nem szeretem.
Azt hiszem, igazából az egész koncertet nem értettem, pedig - ciki vagy sem - a Ballade pour Adeline-t, legsikeresebb számát minden giccsessége és egyszerűsége ellenére tényleg szeretem. S így kicsit sajnáltam, hogy ezt a szubjektív adut már a koncert második számaként elsütötte a mi jó Richardunk.
(Érdemes észrevenni az átütő és gondolatokkal telt tekintetet és a John Lennon Imagine című számához készült klip enteriörjével mutatott hasonlóságokat.)
Azért a Liszt Ferenc Kamarazenekar tíz vonósára nem lehetett panasz, hibátlanul kísérték a playbackről szóló hangszereket – amihez nem hiszem, hogy hozzá vannak szokva –, no meg a fekete zongora mögött ülő, fekete zakóját a szünet után mélylilára cserélő, harminc éve ugyanúgy csillogó, ám megritkult hajú francia bájgúnárt.
Lehet valami viccesen szánalmas, meg szerethetően is. És lehet úgy, ahogyan Richard Clayderman az.
Mert én úgy gondolom, ennél még azok a párok is többet érdemeltek, akik a szűk két órás koncertet összebújva hallgatták végig.
A képek közül csak a Steve Wonderes készült a koncerten.
Clayderman megmutatta, hogy mi fán terem a francia gőg, és mennyit néz ki közönségéből - azokból, akikből él, akik felvásárolták zenéjét, s megveszik a koncertjegyet.
Pedig az utóbbiból most igen kevés volt. Már a Rákóczi úton, majd a Kerepesin haladva éreztem, hogy itt bizony a szervezők valamit elnéztek: a negyedszer Magyarországon járó zongoravirtuóz (?) szűk nyolcad-tizedház előtt – az Aréna fele eleve le volt zárva, a maradékon az ülőhelyek úgy nagyjából megteltek ugyan, ám a küzdőtéren, még ha ültek is rajtuk, nevetségesen nézett ki az a két-háromszáz szék – mutatta be megkopott tehetségét. Merthogy kénytelen vagyok azt hinni, hogy volt valamikor abból, amiből most nem sokat mutatott.
Nem is ez volt a cél. Bár nagy tapsvihar egyik számát sem követte, senki nem ment haza a szünetben. Elég volt tehát a tizedgőz.
Affelől persze megint vannak kétségeim, hogy teltház esetén mást csinált volna. Megtanult volna rendesen angolul? Nem vetített volna bő húsz évvel ezelőtt készült párizsi látványképeket (a Louvre piramisa már elkészült, de olyan autókat ma már itthon sem vezet senki)? Vagy természetfotókat? Vagy egy tüzijátékról készült videót?
Vagy ha mégis, talált volna a powerpoint helyett egy másik prezentációs eszközt? Készített volna új bemutatkozófilmet? Egyáltalán: vetített volna bemutatkozófilmet?
Nem vetített volna szánalmas képgalériát Steve Wonderről, miközben - liftzenére butítva - eljátssza legnagyobb slágereit? Esetleg meghívott volna dobost, gitárost, rézfúvósokat - akiket hallottunk, ám nem láttunk?
Olyan ostoba és gagyi poénokat sem sütött volna el, hogy megtapsoltatja a zongorán elhelyezett, kétszer használt csengőjét? Hogy egy papírról fejjel lefelé próbál felolvasni? Hogy eljátssza, hogy berepült egy darázs az Arénába? Majd nem vett volna elő egy vizipisztolyt és nem lőtte volna le vele?
Nagy kár, hogy a plüssdarázs egyáltalán nem onnan esett le, amerre lőtt. Bár biztos ez is vicc volt, csak én nem értettem. Mert értem én a humort, csak nem szeretem.
Azt hiszem, igazából az egész koncertet nem értettem, pedig - ciki vagy sem - a Ballade pour Adeline-t, legsikeresebb számát minden giccsessége és egyszerűsége ellenére tényleg szeretem. S így kicsit sajnáltam, hogy ezt a szubjektív adut már a koncert második számaként elsütötte a mi jó Richardunk.
(Érdemes észrevenni az átütő és gondolatokkal telt tekintetet és a John Lennon Imagine című számához készült klip enteriörjével mutatott hasonlóságokat.)
Azért a Liszt Ferenc Kamarazenekar tíz vonósára nem lehetett panasz, hibátlanul kísérték a playbackről szóló hangszereket – amihez nem hiszem, hogy hozzá vannak szokva –, no meg a fekete zongora mögött ülő, fekete zakóját a szünet után mélylilára cserélő, harminc éve ugyanúgy csillogó, ám megritkult hajú francia bájgúnárt.
Lehet valami viccesen szánalmas, meg szerethetően is. És lehet úgy, ahogyan Richard Clayderman az.
Mert én úgy gondolom, ennél még azok a párok is többet érdemeltek, akik a szűk két órás koncertet összebújva hallgatták végig.
A képek közül csak a Steve Wonderes készült a koncerten.
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
Tudósítás a "Szaporodnak a jelek" című Esterházy-konferencia első napjáról