zene
Annyiban törvényszerű a nagyformátumú elődök nyílt tisztelete, hogy maga az egész stílus, a neo-progresszív rockzene definitíve a ’70-es évek klasszikus prog.rockjában gyökerezik – ám tagadhatatlan, hogy a sok formakövető utódzenekar között a virágkirályok formációja azon kevesekhez sorolható, akik önálló hangot ütöttek meg, sőt: a Roine Stolt vezette zenekarról az is nyugodtan állítható, hogy önálló intézménnyé nőtte ki magát.
Erről nem is annyira a legutóbbi 4 CD-s tribute album tanúskodik, hanem az a kismillió mellékprojekt, amit a volt és jelenlegi tagok működtetnek, és amiket a Flower Kings zenei ethoszának viszonylatában lehet csak definiálni (Transatlantic, Karmakanic, Agents of Mercy, Hasse Froberg and Musical Companion).
És persze az is, hogy a Flower Kings évenkénti lemezkiadása, ill. markáns hangulat- és stíluskoncepciója olyan biztos pont a progresszív szféra odaadó tisztelői szemében, ami menetrendszerű érkezésével tökéletes egyensúlyt tart fent az ismerős zenei világ újbóli megerősítése és a védjegyszerű zenei recept továbbgondolása között.
A Flower Kings zenéje amúgy tipikus "szeretlek-gyűlöllek" végletek mentén mozgó muzsika, amely egyesek számára egyoldalúan optimista lehet, míg másoknak a progresszitivás összhangjának és kiegyensúlyozottságának mintapéldája. Ám személyes ízléstől függetlenül, tagadhatatlan, hogy a gazdagon hangszerelt, virtuóz instrumentális betétekkel központozott, jazzes komplexitással megbolondított Flower Kings zenei teljesítménye több mint impozáns.
A Banks of Eden ennyiből tipikus FK-korong: a zenekar újdonsült dobos-fenoménje, a 27 éves Felix Lehrmann ugyanúgy bizonyíthatja ifjonti zsenijét, mint a lágyan doromboló basszusfutamairól ismert Jonas Reingold, a festői szépségű billentyű-szőnyegeket alkotó Tomas Bodin, vagy a gilmouri iskolát követő Roine Stolt.
Ám a világzenével és jazzel kokettáló, optimizmusban tapicskoló The Sum of No Evil után a Banks of Eden némileg sötétebb tónusokkal színezi át a hangvételt, ami leginkább az albumot felütő Numbers-ben érhető tetten. Terebélyesebbek a hard rock riffelésben gyökerező hatások, vaskosabban szól a ritmusszekció, keményebben pattognak a dallamok, miközben a Numbers-t leitmotivként színező gitárharmóniák odaláncolják magukat a rajongó szívéhez.
A Pandemoniumban egyenesen az Uriah Heep szelleme kísért, a szintetizátor-melódiákkal túladagolt hard rock dal a legfeszesebb a korongon, ami a majdnem félórás nyitódalt leszámítva a Flower Kings legrövidebb szerzeményeiből áll össze. A Flower Kings ugyanis hajlamos a túljátszásra: mind a dalokat, mind az albumokat tekintve, hiszen se az eposzi hossztól, se a duplalemezes kiadásoktól nem riadnak vissza. Igaz, kerülő úton, de a Banks of Eden is dupla lett: a bonusz CD még négy dalt tartalmaz, de a Numbers-t leszámítva mindegyik szám emberi játékidővel, mondanivalóját relatíve direkten megfogalmazva képes hatni.
Mert a hatásfok nem csökkent: az öt éves pihenő, amit a 2007-es albummegjelenés óta töltöttek, meghozta az eredményét, hiszen a Banks of Eden a legdallamosabb Flower Kings lemez lett.
A ropogós basszustéma által vezetett For the Love of Goldban Hasse Froberg például Neal Morse-t is lekenyerező édeni dallamokat szállít, a Rising The Imperial pedig klasszikusan ívelt, siratós gitárszólójával nyűgöz le.
A direkt, fenséges melódiákkal fűszerezett albumot ráadásul analóg hangzásba csomagolták a svédek: a Banks of Edent retró módon, élőben vették fel a stúdióban, hogy megidézzék a példaképek örökérvényű hangképét.
De nem csak a főhajtásban, hanem a saját zsenialitásukhoz való visszatérésben is sikeres a Banks of Eden: miközben újragondolt, frissített formában tálalja elénk az elvárt Flower Kings-minőséget, a zenekar nevéhez fűződő minden erényt is becsomagolja modern progresszív rockjába. Ugyan nem klasszikus a Banks of Eden, de ki tudja, talán még az is lehet.
A Flower Kings október 23-án a budapesti A38 hajón koncertezik.