A kiállítás Isaac Asimov 1941-ben írt novellájától kölcsönzi címét, mely azt a kérdést feszegeti, hogy milyen hatással lehet a sötétség az emberi elmére. Ez viszont attól is függ, hogy a sötétség állapotának végén vagy elején járunk. Számomra ez nem mindegy. Bizonyára mindannyian voltunk már úgy, hogy egy fárasztó délután elszunyókáltunk pár órára, majd ébredéskor időzavarba kerültünk. Ilyenkor nem mindig tudjuk eldönteni, kint éppen alkonyodik vagy hajnalodik, kora este vagy kora reggel van. Ha nagyon várjuk a másnapot, akkor csalódás lehet az éjszaka elején járni, de ha tartunk a holnaptól, akkor kész megváltás a még előttünk álló éjszaka.
A kiállítás tárgya a közelgő sötétség. Az az állapot, ami a virradattal egy pillanatra megegyezik, de aztán ellentétes folyamatba csap át: az alkony. Jelentése itt nem csak egy napszakra utal, hanem egy nyomasztó világállapotra. Társíthatunk hozzá félelmet, rémületet, bizonytalanságot, nyugtalanságot, feszültséget, hanyatlást, és bármi mást, ami negatív érzéseket hordoz. Az Alkony művészei a hidegháború idején születtek, mely időszakot sokan – a falról olvasható szöveg szerint – egy új sötét középkor hajnalaként fogadták. És ismét a szavak jelentésébe bonyolódom. Nem tudom eldönteni, hogy kezdet vagy vég sugallatát, egy lezárt, egy folytatott vagy egy újra értelmezett világállapot képinek reflexióit nézem-e. A hidegháború megszűnt, a szovjetunió felbomlásával egy "napszak" lezárult és új "napszak" kezdődött, vagy mégsem? A gazdasági nehézségek, a politikai nézeteltérések, az emberi viszályok és a hatalmi visszaélések nem pusztán emlékek. A világ még mindig veszélyes helynek tűnik, de mikor nem tűnt annak? Ha nem a sötétség elején járunk, akkor nem lehet-e, hogy épp a vége felé közeledünk? Amit alkonynak látunk, nem lehet valójában valaminek a hajnala?
A Modem kiállítását öt szekcióra bontották. Az első a "Megtört táj és torz szépség" elnevezést viseli; Nicole Eisenman Bányászat I. és Alexander Tinei Család című alkotásaival színesítve az anyagot, bár ez utóbbi már átlóg a következő szekcióba, számomra e két mű az egész indító részleg közlési vágyát kimeríti tartalmilag, a többi munka inkább technikailag vagy esztétikailag köt le.
A második szekció a "Portréfestészet – az identitás keresése, és ami mögötte rejlik" elnevezést viselve mutatja be magát a festéket mint háromoldalú kapcsolatteremtő erőt: művész, néző és a festmény tárgya között. Martin Eder Férfi című munkája egy olyan technikával készült (inkjet), mellyel bármilyen arcot fotóreál szinten meglehet örökíteni, de a tintasugarak inkább az ábrázolható arcvonalak elmosását segítették, mely így képes reflektálni arra a felismerésre, hogy a valóságban nincsenek élek, vonallal elválasztható szakaszok az arcon.

A harmadik szekció "A sötétség leple alatt" elnevezést kapta, melyen belül Hugo Wilson cím nélküli képeivel barátkoztam meg igazán. Az első képen egy gyönyörűen festett gyapjú volt látható, elég kevés megvilágítást kapva. Arra éreztem késztetést, hogy keressem benne egy állat alakját. Nem tudtam belőle kivenni konkrét állatot, így kicsit csalódva léptem tovább. A következő munkája viszont maga volt a felismerés, az előző kép párjának is nevezhetném, mert talán a gyapjúhoz tartozó figurát jelenítette meg, bár még mindig azonosíthatatlan pózba téve és kevés fényt adva neki. Talán épp azért, mert nem is az azonosítás a lényeg?

Tim Eitel Felemelkedés című festménye volt a másik kedvencem a szekcióban. Eszembe juttatta azt a gondolatot, miszerint a gyarló ember minél magasabbra kerül, annál mélyebbre süllyed. A képen látható emberi alakok lépcsőszintekként emelkednek a kép függőleges síkjában, de testük hol előrébb, hol oldalabbra görnyed, ami jobban érdekel, mint a haladás iránya, és a címet meghazudtolva felemelkedés helyett bukást láttat velem. Ahmad Moualla cím nélküli képéből kitűnik a sötét gyűrődésekben rejlő alakok rajzolata. Gyönyörűen ábrázolt tömegjelenetek mutatnak rá, hogy a festékréteg között is bújhat meg tartalom, a sötét árkokban.
A "Festészet és Mozi" szekciót átugorva a "Vészterhes otthon" elnevezésű, utolsó szekcióra térek ki most, mely egyén és állam egyre feszültebb kapcsolatáról szól. Mircea Suciu politikai témájú képei azért voltak érdekesek, mert fotóreál szinten ábrázolta szereplőit, de egy olyan anyaggal, mely könnyen lekopik. Sérülékeny szénrajzai a politika iránt egy álcázott tisztelet mutatnak. A gondos kidolgozottságot valójában csak egy szervezetre káros lakk tartja össze, és teszi tartóssá. Karin Mamma Anderson volt az, aki a szekció lényegét számomra összefogta és személyes vizekre terelte. Az otthon hiánya még otthonon belül is érezhető. Az egyén frusztrált, mert nem érzi sajátjának a helyet, de ha mégis, a biztonságérzetét folyton bántja a kiszámíthatatlanság, a váratlan helyzetek lehetősége. Szállás, Hazaérkezés és Maradványok című munkájával magával ragadott. Szétesettséget, széthullást, az állandóság hiányát és az alkalmazkodás nehézségeit éreztem képein, melyekkel könnyen tudtam azonosulni.
Daniel Pitín A vég című munkája nagyon jó záróképe az egész kiállításnak. De hogy mit ábrázol, ezt meghagyom az alkony homályában azoknak, akik még ezután mennek végig a kiállítótéri fordulókon, a különféle problémaköröket szétválasztó szekciók bejárásakor.

Az Alkony – A figuratív festészet nemzetközi tendenciái 2012. október 7. és 2013. február 3. között tekinthető meg a debreceni Modemben.

Fotók: Áfra János