Jung óta tudjuk, hogy a hős mítosza az egyik legáltalánosabb mítosz a világon. A hőstörténetek rendszerint csodálatos módon született egyénekről szólnak, akiknek emberfölötti természete korán bebizonyosodik, kiválóságuk vagy erejük gyorsan növekszik, sikeresen veszik fel a harcot a gonosz erőkkel, viszont gyengének bizonyulnak a büszkeség bűnével szemben, és végül árulás vagy heroikus áldozat vet véget életüknek.
 

Szeretjük a hősöket, szükségünk is van rájuk, nem véletlen, hogy töménytelen mennyiségben vagyunk képesek fogyasztani azokat a könyveket vagy filmeket, melyek középpontjában egy gáncstalan vitéz áll, aki legyőzi a sárkányt, a maffiát, az űrlényeket, megmenti a szüzet, a királylányt vagy a világot, és utána boldogan él mindenki, amíg meg nem halnak. A sajtó sem kivétel, főleg a bulvármédia imádja a hősöket, s időről időre heroizál egyszerű embereket.


 

A művész minden mozdulatát önkéntesei dokumentáják, még a rendőri atrocitásokat is

Ai Weiwei persze nem tekinthető hétköznapinak, hiszen egy olyan országban próbál a demokrácia fegyvereivel harcolni, ahol még mind a mai napig több tízéves börtönbüntetésre ítélik a máshogyan gondolkodókat. Ennek ellenére helyenként róla is egy túlidealizált, túlmisztifikált kép alakult ki. Ai Weiweit Kína leghíresebb nemzetközi művészeként és egyben hazája legszókimondóbb bírálójaként szokták említeni. Ha bármilyen portálon rákeresünk a film rövid tartalmára, ott is hangzatos szavakkal illetik: "Ai Weiwei építész, szobrász, fényképész, konceptuális alkotó, emberijogi aktivista, blogger és óriási twitterező. Nem fél kritizálni a kínai kormányt, szembeszáll a jogsérelmekkel és küzd a művészet eszközeivel az elnyomás ellen". 


 

Peking főterén is provokál

Ezek persze igaz megállapítások, de fontos látni, hogy a provokatív megmondóembert - aki nem egyszer mutatott már be (ténylegesen) nemcsak Kínának, hanem a nyugati, jóléti társadalmaknak is -, mi motiválja. Elsősorban az önkifejezés, ám az öncélú magamutogatáson túl Ai Weiwei a művészetnek azt az oldalát igyekszik kidomborítani, ami a jó és a rossz ellentétbe állítására helyezi a hangsúlyt. Munkái elsősorban ellenlépések a kínai kormány húzásaira, kimondott szavakra reagáló tárgyiasult formák. Az életéről szóló dokumentumfilm nagy erénye, hogy ezt mutatja be, kiderül, mi rejlik a tettek és az ötletek mögött. Éppen ezért értelmetlen a film rendezésével, operatőri munkájával, vagy a dokumentumfilmes kánonba helyezésével foglalkozni, vannak filmek, amik ezen alapvető mozgóképelemzési szempontok elhagyásával is értékelhetőek - az Ai Weiwei: Never Sorry pedig pont ilyen.
 

A népművészről kiderül például, hogy van 40 macskája, amelyek közül egy ki tudja nyitni az ajtót, egy olyan épületben, amely nemcsak otthonként, hanem kiállítóteremként is szolgál. Ott, ahol alkotóközösség dolgozik, magukat "bérgyilkosnak" tituláló fiatalok, akik visszakérdezés nélkül megteszik, amit a nagy vezető kér (természetesen a művészet szabta ésszerű határokon belül). Ai Weiwei sok mindent csinálhatna saját kezűleg, de most már megvannak a maga önkéntesei, akik installációit készítik, fotóznak vagy kameráznak helyette. Egyedül blogbejegyzései jelentik a kivételt, azokat, egy-két rendkívüli esettől eltekintve, mind maga írja.


 

Az egyetlen ajtónyitó macska a 40-ből

Ma azonban már csak a Twitteren blogol, mert eredeti honlapját, melyet több mint tízmillióan olvastak naponta, a kínai kormány letiltotta. A 2008-as pekingi olimpia idején szót emelt a belvárosi szegénynegyedek elpusztítása ellen, amit még elnézett neki a párt, ám az ugyanezen évben Szecsuán tartományban pusztító földrengés utáni tevékenysége már kiverte a biztosítékot. A kínai kormány ugyanis nem tette publikussá az áldozatok számát, így Ai Weiwei és önkéntes brigádja egyedül indult el, hogy felkutassa a többezer elhunyt iskolás számát és nevét. Az eset egyéves évfordulóján került fel a lista a blogger website-jára, amit emiatt azonnal blokkoltak, s azóta sem elérhető.
 

"A világ nem változik meg, ha nem viseled a felelősség súlyát" – hangzik el a filmben. Márpedig Ai Weiwei vállán hordja annak terhét. Félrevezethetetlen igazságérzettel megy szembe mindennel, ami hamis vagy antidemokratikus, így valóban kérdés, a kínai kormány mikor unja meg tevékenységét, s hallgattatja el végleg. Erre már akadtak próbálkozások is, hiszen nem is olyan rég, áprilisban a pekingi repülőtéren őrizetbe vették, onnan ismeretlen helyre szállították, és három hónapig fogva tartották. Miután kiszabadult, nem beszélhetett arról, hogy miért tartóztatták le, és mit csináltak vele. A hivatalos kínai állásfoglalás szerint adócsalás miatt. Az Aihoz köthető cég, a Fake Cultural Development ugyanis jelentős összegű adótartozást halmozott fel, s ezért 525 millió forintnak megfelelő büntetést köteles fizetni. A pénz összegyűjtésében rengetegen segítettek a művésznek, több tízezren utaltak neki, s még olyan is akadt, aki papírrepülőbe hajtva juttatta el bakjegyeket.


 

A rá jellemző kézmozdulatával

Ai Weiwei, mint minden hős, eddig mindig kimászott a csávából, és csak remélni tudjuk, ezután is így marad, s nem a törvényszerű, heroikus vég következik. Mint minden hős, ő is kapott egy eposzt, ami egyelőre befejezetlen, de a következő egy hétben megtekinthető a Magyarhangya különböző kísérőprogramjaival. Ne szalasszuk el!

Ai Weiwei: Never Sorry
Színes feliratos, amerikai dokumentumfilm, 91 perc, 2012
Rendezte, fényképezte, a forgatókönyvet írta: Alison Klayman
Szereplő: Ai Weiwei
Bemutató: 2012. október 18. 19h, Átrium Film-Színház