Az egyébként festő diplomás Lakner ma már a magyar posztkonceptuális művészet egyik – külföldön is ismert – alkotója. Mérnöki precizitással közvetíti a gondolatait, melyeket tudományos igényű kutatómunkák előznek meg, így a végeredmény megtévesztő és elbizonytalanító hitelessége minden esetben adott. A megszokott nézői, látogatói attitűd ellen dolgozik, abból próbál kimozdítani. Nicolas Bourriaud Relációesztétika című 2003-as munkája a kortárs művészetről való eddigi gondolkozásunk megváltoztatásának a szükségességére irányítja a figyelmünket. A művészi tevékenység bizonyos formái pedig pont a közönséggel való kapcsolat létrehozására helyezik alkotás súlypontját. Itt ezek az attitűdök elhanyagolhatatlanná válnak.

Persze lehet csupán szemügyre venni a tárgyakat, végig lehet pásztázni őket, de ha eddig berögzült szokásainkkal és félelmeinkkel ellentétben nem érünk hozzájuk, nem használjuk őket és nem teremtünk velük kontaktust akkor a lényeg veszik el belőlük. Aki azonban résztvevő lesz, annak a művészet innét kezdve egyre inkább egy közös játékká válik. Itt pedig játszani kell, a szabályok ismerete és betartása – már ha egyáltalán vannak – nem szükséges. A tárlat nagy része – főleg a gumipadlóval borított terület, a "konditerem" – kínálja fel ezt a lehetőséget. A látogatót bevonja, testi és szellemi szinten is megdolgoztatja.
Lakner a valóság mintájára alkotja meg munkáit, azok azonban épp a mindennapi realitás ellen vallanak. A mai tárgyhasználathoz, tárgykultúrához való hozzáállásunkat teszi próbára. Hiszen általánosságban egyre kevésbé vagyunk fizikai aktivitásnak kitéve, arra kényszerítve. Minden a kényelmünket igyekszik szolgálni és összetettségében is az életünk egyszerűségét segíteni. A kiállításon azonban minden, amit teszünk, csupán imitáció, valójában haszontalan, produktivitás nélküli cselekedet. Ahogy a fizikai munka folyamatosan egyre inkább leértékelődik, a cselekvés önmaga visszájára fordul, így utópisztikus valósággá válhat. Az INERS névre keresztelt sorozat, amelyet 1998-óta bővít, pont etz a terjeszkedő tendenciát követi le újra és újra. Úgy csinálunk, mintha: mintha falat festenénk (Wall Master), fát vágnánk (Forest Master), vagy tolnánk egy talicskát (Home Transporter), amiben a Passzív munkaeszközök segítenek nekünk, a testépítő gépek elvét alkalmazva. Ahogy sok ember kecskét is már csak az állatkertben lát, lehet, hogy talicskával is már csak egy kiállítás keretei között találkozik, itt nyílik lehetősége a kipróbálásra, átérezni a munka örömét és kínjait. A tényleges munkavégzés és a kötetlen szabadidő eltöltésének egymáshoz viszonyított kapcsolata kerül egy síkra. Így az adott öröm és kín is más szférában jelenhet meg.
A sorozathoz kapcsolódnak még az állandó időhiányból fakadóan azok a speciális eszközök, amelyek segítségével a mindennapi utazásunkat (metrón, mozgólépcsőn, liftben) tudjuk sportolással eltölteni. A sorozat későbbi részei pedig már a technika rohamos fejlődése által megváltoztatott eszközhasználatra koncentrálnak, vagyis a számítógép egerének a navigálásához, a telefon nyomógombjához vagy az érintőképernyő folyamatos használatához edzhetjük csuklónkat, ujjainkat. Hiszen ezekre a képességekre valóban nagy szükségünk is van, nem véletlenül terjedt el angol nyelvterületeken az 1985 után születettekre a "thumb"-, vagyis hüvelykujj-generáció kifejezés. Perfekcionizmus, mérnöki pontosság jellemzi munkáit az attól amúgy eredendően távolálló humor és nem kevés irónia mellett. A kutatások a tudomány minden területére kiterjednek: biológiai, geográfiai, orvosi, de akár humán területekre is, majd ezek kombinációja végtelen inspirációs területet egyesít.
Lakner a valóság réseit hekkeli meg, negatív létezőket teremt. Ilyen a Metro Isztambul projekt, amelyet 1997-ben a városlakók akár reálisan kihasználható lehetőségnek is érzékelhettek volna, hiszen 1992-ben valóban elkezdték építeni a főváros első metróvonalat, amelyet azonban – hat állomással – végül csak 2000-ben adtak át. Így Lakner az időnek egy bizonytalan és köztes részébe hasított, megelőlegezve az akkor még kétséges pozitív jövőt. Vagy akár az Izlandi Hadsereg megkonstruálása (HER) is említhető, hiszen Izland azon országok egyike, ahol nincs hadsereg, és a rendőrség is alig száz főből áll. A múzeum előtt helyet kapó eszközök első látásra nagyon is komolynak tűnnek, azonban. ha figyelmesebben szemügyre vesszük, észlelhető, hogy Lakner a gondos tervezés egyes lényegi elemeiben mégis inkább használhatatlanná teszi ezeket a tárgyakat. A határok lebontásának a jegyében felkerül a térképre Berlin is (Bundesberg), vagy akár az osztrák-magyar kapcsolat egy speciális pontjának a vizsgálata (Személyes kultúrhidak).

A kiállítás igen sokrétű élményt nyújt, mentális és fizikai szinten egyaránt. Ezt az élményt pedig egy mikrogravitációs lebegőkabin (Black Hole) koronázza, amely valóban új világok megnyitására képes, de akár terápiás eszközként is használható – a múzeum weboldalán előzetes regisztráció után igénybe vehető díjmentes szolgáltatás, érdemes összekötni vele a látogatást!

Lakner Antal Munkaállomás című kiállítása a budapesti Ludwig Múzeumban tekinthető meg 2012. szeptember 21. és 2013. január 6. között.