Az Omega a kelet Rolling Stonesa. Szemben viszont a Rolling Stonesszal, az Omegát nem szeretem. Ennek ellenére, és ezzel együtt is, ők a legek együttese Magyarországon, és ezt ízlésre való tekintet nélkül készséggel elismerem. Legelőször, legtöbbször, legjobban, legnagyobban, leginkább, legrégebben. Sőt. Arról nem is beszélve, hogy 50 éves létezésük már önmagában is elég ok arra, hogy kíváncsi legyek jubileumi, szimfonikus koncertturnéjuk budapesti állomására.

A koncert előtt azért igyekeztem kiművelni magam, végignéztem a youtube-on hozzáférhető Privát rocktörténet epizódokat, videóklipjeiket (jót röhögtem a 60-as évekbeli amatőr, majd beat-bénázásaikon, a 70-es évek eszelős space-es, kosztümös koncertjein, a 80-as évek szuperkoncertjeit nézve viszont kezdtem már valamit megérteni az Omega-őrületből, ami a 90-es és 2000-es évekre nosztalgikus őrületbe ment át), elolvastam a Magyarock története 2-ben az Omegáról szóló részeket, s ha nem is a teljes diszkográfiát, de jó sok lemezüket végighallgattam.

Kevés magyar együttes van, amely ennyire képes volt a megújulásra, és lépést tudott tartani a nyugat-európai trendekkel a 60-as és 70-es években. 50 éves magyar együttes pedig nincs több. Sőt, a világon is csak egyről tudok, róluk írtam a bevezetőben. Sajnos ezekkel együtt sem szerettem meg őket, csak a kíváncsiságom nőtt.

Mindenesetre felkészülten érkeztem a Sportarénához, ellentétben a szervezőkkel, akik valamiért nyolckor még mindig nem tudtak mindenkit beengedni, valami akadozhatott a vonalkód-olvasóval, meg nyilván jóval több jegyet adtak el. A bejutást követően újabb sort kellett kiállni, hogy a küzdőtérre jussunk, ahol addigra már annyian voltak, hogy szinte mozdulni sem lehetett az egyébként meglepően vegyes korosztályú nézők között.

Közben összefutottam egy kollégámmal, aki amikor megtudta, hogy kritikát fogok írni a koncertről, arra kért, hogy legyek kíméletes. Majd - némi lesajnálással vegyített tisztelettel a hangjában - a szemüvege alól kinézve hozzátette: 70 évesek. Kíméletre azonban semmi szüksége nincs az együttesnek, a koncert ugyanis az első perctől az utolsóig hibátlan és vérprofi volt.

Fikázni persze mindig lehet. Kicsit sok volt a szimfonikus betét (bár szerintem kifejezetten vagány volt, ahogy a Nyitány és Beethoven 5. szimfoniája egymásba épültek), kicsit sokat és gyakran pihentek az igazi Omega-tagok, túl kevés/sok volt a 60-as évekből, túl sok/kevés a 70-es évekből.

No meg Kóbor János napszemüvege az elsődleges funkcióját ugyan remekül betöltötte, de az együttes 50 éves pályafutása alatt egyetlen napot sem volt divatos.

További apróság, hogy a kivetítőkön a zenészeket mindig csak egy adott – legtöbb esetben rossz – szögből és csak nagyon rövid ideig lehetett látni, egyszerűen túl sűrűn váltakozott a kép, nem lehetett elidőzni sem a ráncokon, sem a valóban remek játékon. Kivétel ez alól csak két fiatal hegedista volt, illetve a másodbillentyűs, Gömöry Zsolt (aki engem - meglepően élénk fekete hajával - leginkább Antony Hegarty-ra emlékeztetett): őket elég ideig és remek szögből láthattuk.

Gömöry pozícióját eleve túl központinak éreztem, gondolom Benkő László egyedül is lenyomta volna, vagy ha már van egy support, akkor az a nosztalgia jegyében igazán lehetett volna Presser Gábor, és akkor már Somló Jánost és Laux Józsefet is odahívhatták volna.

Ehhez kapcsolódva azt is lehetne kritizálni, hogy a többi Omega-tag mellett is volt egy-egy dublőr: Molnár Györgyöt Szerekes Tamás támogatta, Kóbort négy vokalista, Mihály Tamás pedig két szám erejéig átadta a gitárját egy hihetetlen vagány punk csajnak, Katy Zee-nek, vagyis Szöllössy Katalinnak. (Ha az Omega a kelet Rolling Stones-a, akkor Katy Zee kelet Gail Ann Dorsey-ja.)

Kivétel persze itt is akad: Debreczeni Ferenc. Ő az egész koncertet – beleértve a szimfonikus részeket is – egyedül dobolta végig, méghozzá igen nagy fordulatszámmal, szándcsekk címen pedig olyan dobszólót nyomott, amit tényleg sokan megirigyelnének.

Ezek persze csak szőrszálhasogatások, nem valódi kritikák. Mélypont ugyan nem volt, voltak viszont igazán megmagyarázhatatlan részek. Például nem értettem, hogy mit keres a koncertben egy gitársor a Himnuszból, majd később egy szimfonikus részlet a Szózatból, valamint, hogy mit kerestek az Omega-logós magyar zászlók a kivetítőkön. Azt sem értettem, hogy miért pont a Nem tudom a neved és a Fekete pillangó szóltak szimfonikusan, csak a vokalisták közreműködésével. (Pont ez az a két szám, amit tényleg szeretek.)

Az csak simán furcsa, de egyben szimpatikus is volt, hogy a már közhelyszerű Gyöngyhajú lány körül egyáltalán nem csináltak nagy felhajtást, pedig igazán adta volna magát.

A másik olvasata a helyettesítéses rendszernek – és itt kezdődnek a bókok –, hogy a vendégzenészeknek köszönhetően a koncert színesebbé, pörgősebbé, fiatalabbá vált, s jelenlétük nem csökkentette az alaptagok súlyát.

A gitárszólók többségét így is Molnár játszotta, Szekeres inkább a ritmusgitáros szerepét töltötte be, pedig valószínűleg lejátszaná a színpadról Elefántot. Kóbor valóban kiváló formában volt, sok zsír még 69 évesen sincs rajta, még mindig rengeteg a haja, és a hangját is ki tudta ereszteni. Mihály pedig inkább csak egy nemes gesztust tett azzal, hogy átadta a hangszerét. A színpad jobb szélén meghúzodva, ám intenzív helyzetváltoztató mozgásával, kiváló játékával és vokáljával egyáltalán nem igényelt támogatást.

Benkő előtt szintén le a kalappal, ő is az első perctől az utolsóig (az két és fél órát jelent) a színpadon állt, ami miatt önmagában le a kalappal, de ezen felül is remekül hozta – a tőle megszokott egykezes – formáját.

És hát ki kell emelni a színpadtechnikát és -képet is. A hátrébb állók öt kivetítőn nézhették a pirotechnikai elemekkel és lézerjátékkal díszített koncertet. (Előbbinek persze semmi köze ahhoz, amit a Rammstein hív pirotechnikának, utóbbi pedig csupán ügyes másolata a zeneileg is ihletet adó The Who Won't get fooled again 1978-as koncertfelvételén láthatóaknak.)

Aki tehát jól akarta magát érezni, annak ez nem eshetett nehezére, hiszen a 31 dalt (!) tartalmazó setlistbe - az utolsó két albumot leszámítva - minden korszakukból jutott bőven. Mindez úgy, hogy látszott, tényleg élvezik: tele voltak alázattal, energiával, nosztalgiával és csak az igazán vállalhatatlan számaikat – Régi csibészek, Petróleumlámpa, Naplemente, Ha én szél lehetnék – tették idézőjelbe. A legszebb az egészben, hogy a mainstreem Omega-rajongók épp ezekért az idézőjelekért voltak ott.

Nehezen tudom elképzelni, hogy lehettem volna jobb koncerten úgy, hogy nem szeretem a zenét, amit az együttes játszik.

Ezért pedig, a legjobbakat kívánom az átlagosan 66 éves zenészeknek!

A koncerten készült képek a szerző felvételei