Hogy nézőként kinek melyikből jut több, a sírásból vagy a nevetésből, az valószínűleg azon is múlik, mennyit élt már meg ebből a kiszolgáltatottságból. Dr. Virágvári Imola, a középkorú szülész-nőgyógyász doktornő életében nem is kell hozzá 42 hét, egy gyermek kihordásának ideje, hogy sűrítve tapasztalja meg a végleteket: életet, szerelmet, halált. A darab kezdetén a két kismama, akikkel összekapcsolódik az élete, már a 12. hétben jár. Az asszony éli a családos, dolgozó nők mindennapjait: próbálja tolerálni kamaszlánya őrületeit, lelkiismeretesen helyt állni a kórházban, és ha kicsúszik is a száján egy kérdésre, hogy sajnos, férjnél van – a házassága kívülről olyan se rossz, se jó, átlagosnak tűnik. A mindennapi rutin aztán egyetlen nap leforgása alatt vészhelyzetté alakul, a férje meghal, és utána már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Eleinte ugyan úgy tűnik, hogy lehet még jobb is, mert egy váratlan, viharos szerelem körülbelül olyan változást hoz az életébe, mint amikor a fekete-fehér tévét színesre cseréljük.

És hogy ez a hasonlat jutott eszembe, arról Benedek Mari egyszerűségükben fantasztikus jelmezei tehetnek. Mert ahogy Csákányi Eszter kínai piacosnak tűnő hálóingje és pamutzoknija, Pintér Béla jégeralsója önmagukban is beszédes látleletei egy hosszú, megfáradt házasságnak, úgy később a doktornő egyre trendibb és egyre színesebb ruhái is pontosan leképezik érzelmi életének hullámzásait. Ami a díszletet illeti, az néhány székből és egy szaunakabinból áll, utóbbi szent és profán jelenetek helyszíne, és önmagában is jelképe azoknak a hatalmas hőmérsékletingadozásoknak, amelyek a szereplők életét jellemzik.

De a doktornő talán soha korábban nem tapasztalt, narancssárga boldogsága rövidnek és végzetesnek bizonyul. Eltávolodik lányától, a Roszik Hella játszotta Enikőtől, akit az apja halála miatti lelkiismeret-furdalás lázadó emós tiniből rózsaszín kiskosztümös templomi kórustaggá változtat. Elveszti a veszélyérzetét, a megérzéseit, amelyekkel pontosan meg tudta mondani, melyik páciense vár lányt és melyik fiút, melyiket fenyegeti valamilyen betegség. (Ez a képessége valahogy a lányára száll.) És azon a bizonyos 42. héten szerelemből elkövet egy olyan hibát, ami elindítja a végső lavinát. Ráadásul az ő hibái nem arra szállnak, aki maga is sokat tesz saját maga és születendő gyermeke ellen, nem, ő megússza, és a sors azokra csap le, akik egyetlen apró mozdulattal sem hívták ki maguk ellen. Bűn és bűnhődés, ha egyáltalán van köztük valamiféle viszony, megközelítőleg sem állnak arányban egymással.

Bár A 42. hét a legutóbbi Pintér-bemutatókhoz képest jóval inkább az időtől és tértől függetlenebb emberi alapkérdésekre koncentrál, azért az alkotók természetesen nem állhatták meg, hogy ezeket a kérdéseket a mai magyar valóság koordinátarendszerébe helyezzék el. Ha kórházi környezet, akkor folyton előkerül a fehér boríték, ha a főhősnő szerelme Boci, a menő sorozatszínész, akkor belőle színházigazgatót csinálnak a futballbarátai. Egy üveg ellopott konyak következménye pedig bilincs és rendőrségi fogda.

Az eseményeket a Pintér-darabokban mindig hangsúlyos zene súlyozza-ellenpontozza, de ezúttal nem a színészek énekbeszéde, hanem a zongorával kiegészült, Kéménczy Antal vezette vonósnégyes lesz az előadás része. Az apa halálakor például, amikor fekete ruhás bevonulásuk a kőkemény realitás mellett bevonja a szürreális dimenziót is, majd, amikor már a temetésen szól a megrendelt zene, és benyújtják az áfás számlát, újra két lábbal a földön járnak. Később is mindig részei és nem pusztán kísérői az előadásnak.

Csákányi Eszter első ízben dolgozott a társulattal, és mindjárt egy nagy egymásra találás tanúi lehettünk. Mert ha annak a másik egymásra találásnak, Imoláénak és Bociénak nem is lett jó vége, szerep és színésznő találkozásának nagyon is. Olyan végleteket, egy nő annyi arcát mutatja meg, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Kivirágzik és összetör, és a legönfeledtebb pillanataiban is ott van egy középkorú nő egyenlőtlen harca az idővel a boldogságért, a szerelemért, felidézve Fédráját is a Fédra fitnessből. De bukása után Imola nem bosszút tervez, mondjuk Boci ellen, hanem – a nyitva hagyott zárókép tanúsága szerint – az önpusztítás és a másokért érzett felelősség válaszútján mintha az utóbbi irányba indulna el.

Pintér Béla legbravúrosabb jelenete az a némajáték, amikor eláll a szava lánya nagypapakorú, rockerruhába öltözött szerelmének láttán, és vagy tíz percbe telik, míg ordítozásban kitörve viszonyulni tud valahogy a helyzethez. Stefanovics Angéla egy éppen munka nélküli díszlettervezőt játszik, aki eleinte abban reménykedik, hogy a gyermeke valami úton-módon mégsem fog megszületni. Lola a végtelenségig felelőtlen, de közben a végtelenségig naiv is. És a gyermek születése után éppen ez a naiv rácsodálkozás és boldogság lesz a mentőöv a munkáján át a világ felé a doktornő számára. Thuróczy Szabolcs Bocija nem gonosz, "csak" önző és narcisztikus. Enyedi Éva és Friedenthal Zoltán a felvidékről Pestre került házaspárt alakítanak: Ágit, a lelkiismeretes és lelkes kismamát, és Tamást, a kórházi főorvos férjét. (Erős tájszólással jelzik honnan jöttüket, ami néha nehezen érthető.) Megindító jelenetük, amikor a betegen született gyermekük és a saját elkövetkező életük tragédiájával szembesítik Imolát. Quitt László és Szakonyi Györk két hálás, és kiválóan megoldott karaktert hoznak: előbbi Balázskát, a lágyszívű, Imolába szerelmes, zenebolond orvoskollégát, utóbbi a szintén nem túl keményszívű, de külsőségekben annál keményebbnek látszani akaró kiöregedett rockert.

Az előadás végére a szereplők többségének életéből eltűnik minden, ami addig, ha nem is boldoggá és széppé, de legalább élhetővé tette a mindennapjaikat. Kivéve a két testvért, Bocit (aki kapott egy színházat, ahol eljátszhatja a fontos embert) és Lolát, aki szült egy egészséges kisbabát. Hogy így történt, az legkevésbé az ő érdemük. Na most akkor ezen addig nevessünk, amíg az előadás engedi. Utána már nem nagyon lesz kedvünk hozzá.


A 42. hét


Írta és rendezte: Pintér Béla

Szereplők: Csákányi Eszter, Thuróczy Szabolcs, Pintér Béla, Roszik Hella, Friedenthal Zoltán, Enyedi Éva, Stefanovics Angéla, Quitt László, Szakonyi Györk, Hajdú Rozi

Jelmez: Benedek Mari. Tér: Tamás Gábor. Zenei vezető: Kéménczy Antal.
Zenészek: Kéménczy Antal, Veér Bertalan, Veér Csongor, Sipos Gergő/Vámos Marcell, Póta György/Ács Péter.

Bemutató:
2012. szeptember 28.
Szkéné Színház

A cikkben szereplő idézet Tatár Sándor Anyámnak című verséből származik.

Fotó: Deák Barbara