Őszintén megvallom, a blues-t fiatalkorom óta unom. Egyszerűen azért, mert a kötött harmóniai váz és lehetséges skálák miatt a permutációs lehetőségei korlátozottak. Ráadásul a blues (legalábbis Leroy Jones: “A blues népe” szerint) az afroamerikai zene gyökere, szóval ezek a permutációs lehetőségek már jócskán ki lettek aknázva.

Maradnak a finomságok - meg a türelem. A blues időközben ugyanis keveredett a “fehér” műfajokkal, főleg a country különböző változataival. Az alapvetően szinkópált blues és a szimmetrikus country egyfajta “swing”-változata a boogie szinte “kisarkított” üteme (hangsúlyos első és “kifelejtett” második hanggal). Ennek europanizált változata Django Reinhardt európai/szinti jazz-e - és amennyiben ez még blues, úgy a blues szélső határa.

Számomra a játéktechnikák keveredése a legérdekesebb. A mai blues gitártechnikában ugyanis megjelennek a country gitár és a bendzsójáték elemei is. Ilyen elem a hüvelyk-pengető és az ujj-pengetők (ujjra húzható fémkarmok) használata. A legfontosabb a hüvelyk-pengető: némi manipulációval ugyanis takaros pengetővé alakitható, ami oda-vissza használható, éppúgy, mint a “rendes” pengető. Az ujj-pengetőket időnként a bal kézen is használják, ami ujjanként egy-egy slide-gitár lehetőségét adja.

A blues gitártechnika alapja a hüvelykujj, ami vagy akkordokat penget (pl. Terry Evans játszott így a fesztiválon), vagy valamilyen motívumot ismétel ritmikusan (például a rock and roll alapot), és ehhez pengetnek az ujjak külön szólamot. Ettől a technikától túl gyors futamokat ne várjunk: az ujjak helyzete nem elég statikus, és a mozgó hüvelykujj sem elég biztos támaszték (illetve fixációs pont). A gyorsabb futamokat a balkéz ujjai “hajlítják”. Számomra a legügyesebbnek ebben a játékban Mark Knopfer tűnik a “Sultans of Swing”-ben. Leggyakrabban azonban hagyományos pengetőt használnak a blues gitárosok a szólóhoz.

Szóval ahogy a PECSA területét is két színpadra osztották, úgy én is kétféle elvárással érkezem a fesztiválra: a kisszínpadon félig-meddig unplugged műsor megy, itt arra vagyok kíváncsi, hogy a hüvelyk- és ujj-pengetők mit tudnak. A nagyszínpad nemzetközi műsorából pedig az érdekel, hogy mennyit fejlődött a világ, amióta nem kisérem figyelemmel a blues fejlődését.

Katona Tamás és csapata irigylésre méltó hittel, lelkesedéssel és profizmussal játszik. Remélhetőleg ez a fiú más műfajokba is “kirándulást tesz” még, és így szaporítja a nagy magyar gitárosok listáját.

A Family Style olasz blues-a hamarosan untatni kezd. Rossz a keverés, a ritmus folyamatosan a szinkópált és szimmetrikus 4/4 között csúszkál, egyébként semmi új.

A kisszínpadon a Rambling Blues-t hallgatom. A humor kicsit változott, a cirkusz azonban ugyanaz, mint egykor a Doktor Valter és a Lowbreakers-ben. Persze a produkcióból hiányzik Csonka Valter színész-egyénisége, a Rambling Blues azonban így is elég jó.

A nagyszínpadon a Crazy Hambones játszik. A gitáros (Peter Krause) rendkivül jó! A trió zenéje azonban nem sok újat hoz - a gitáros kedvéért mégis figyelemmel kisérem őket.







A következő nagyszínpados fellépő (a szünetben a Rambling Blues játszik a kisszínpadon) Otis Taylor. A feltűnően sok gitár mellett a cselló látványa is felcsigázza a kedélyemet: ha másban nem, hát legalább a hangszerelésben hallok valami újat. (És valóban, az egyik legérdekesebb koncert ez marad az est során.) Kár, hogy a keverés itt sem ismeri a finomságokat: a cselló hangja sokszor nem “beúszik”, inkább “berobban” a terembe.

A kisszínpadon végre látom Gál Csabát a Someday Baby-ben, akit még az említett Dr V. & Lowbreakers-ből ismerek. Most főként bendzsón játszik, és elmaradnak a régen megszokott gitártechnikai bravúrok. A fúvós-basszus ötlete talán az egyik Lowbreakers verzióból származik. “Boogie” Csaba egyébként a megszokott formáját hozza.

Az utolsó nagyszínpadi fellépő Terry Evans. Rendkívül korrekt, autentikus blues-t játszik együttese. Lélekben visszatérek az időkbe, amikor ez még újdonság volt számomra (sőt, egykor a világ számára is). Aztán ásítok egyet, és várok, amíg a koncert véget ér. Ez a nap is véget ér egyszer.

Summa summarum: ha csak lézengenek egy fesztiválon, még akkor is, ha a műfaj neves zenészei lépnek fel, akkor “valami bűzlik Dániában”. Úgyhogy én most beteszem a blues-t a vitrinbe, és várok, amíg valami új dolog történik. Esetleg egy újabb fesztivál - újabb reményekkel.

Elisabeth Lee koncertjéről sajnos lekéstem - remélem, hogy nem a csemegét tették a program legelejére.

[a]http://www.tamaskatonajr.hu/[text]Katona Tommy Jr[/a]
Katona tamás: ének, gitár
Kepes Róbert: basszusgitár
Neumann Balázs: zongora
Mezőfi István “Fifi”: dob

[a]http://www.familystyleband.com/[text]Family Style[/a]
Franco Limido: ének, harmonika
Marco Limido: gitár
Davide Bianchi: basszusgitár
Stefania “Pretty Baby” Avenali: dob

[a]http://www.ramblingblues.hu/[text]Rambling Blues[/a]
Király Vajk: ének, gitár, dobro, kazoo
Hrabovszky Tamás: szájharmonika, ének
Szabó Csaba: ütőshangszerek, mosódeszka

[a]http://www.hambones.de/[text]Crazy Hambones[/a]
Henry Heggen: harmonika, ének
Peter Krause: ének, gitár
Michael Maas: dob, ének

[a]http://www.otistaylor.com/[text]Otis Taylor[/a]
Otis Taylor: ének, gitár, bendzsó, mandolin, harmonika
Cassie Taylor: ének, basszusgitár
John Richardson: gitár
Tommy Allen: gitár
Zach Miskin: cselló

Gál Csaba “Boogie”: ének, gitár, dobro
Mazura János: tuba, jug
Kárpáti Zoltán: dob, ütős

[a]http://www.terryevansmusic.com/[text]Terry Evans[/a]
Terry Evans: ének, gitár
Ken Scandlyn: gitár, harmonika, ének
Kenny Dew: basszusgitár, ének
Phil Bloch: dobok