A kezdetben egy hatalmas nejlon alatt induló lassú gépezet a zsákszerű lepel gyűrődéseinek és a bravúros fénytechnikának köszönhetően szinte emberivé varázsolódik. Mintha háton fekve a felhők változásait néznénk, melyekben különböző alakokat vélünk fölfedezni, éppen ez az impresszió ismétlődik meg újra és újra személyiségünktől függően a végtelen skáláján mozogva. A lassúságba azonban hirtelen mozdulatok vegyülnek miközben emberarcok és alakok, szobrok és festmények képe bontakozik ki. Aztán a lepel lehull, s elkezdődik a gép és a két táncos (Olivier Alenda és Olivier Boyer) közös előadása a hátteret és a talajt is kitöltő mobilelemek között, melyek aztán időről időre forognak, eltűnnek, kiiktatódnak.

Akár egy cirkusz szereplői, "vigyázat, mert csalok" felkiáltással játszik a három "táncos" az érzékeinkkel: olykor szájtátva ülünk a légies könnyedséggel végigvitt gyakorlatok után, nem értve, hogy is csinálták. Az egész előadás persze sokkal mélyebb, és leginkább az teszi széppé, hogy a rendező mégsem akar semmiféle mélyebb értelmet vagy mondanivalót a szánkba rágni: nincs szó, hiába ember és gép harcáról "beszél" az előadás, a futurisztikus utópiákról, melyekben egymás tökéletes partnereivé válnak, és ugyanazon az oldalon állnak.

Az interpretáció mindezektől függetlenül persze nem marad el, bekúszik a gondolatainkba, és valami teljesen mást üzen, mint amit eddig megszokhattunk. A gépek ugyanis nem az ellenségeink, sem félni nem kell tőlük, sem a mindenek fölötti tudást remélni. Megkönnyítik a dolgokat, helyettesítik az embert, de nem létezhetnek nélkülük. Bory nem feltétlenül annak szánt, mégis nagy árulkodó jövőképe cseppet sem kiábrándító vagy életidegen, meglehetősen erős optimizmussal hiteti el velünk, az irányítás a mi kezünkben lesz.

E.T. és Wall-E színpadra álmodott szelíd utódjának üzemeltetője, Tristan Baudoin mindvégig a háttérben marad, holott ő az, aki működtet, és minden egyes gépies mozdulatért felel. Kezében nemcsak egy távvezérlő van, hanem milliméterekre kimért pontosságú mozdulatok, melyek hibája végzetes is lehet. Ő az interfész bemenet és kimenet között, a kommunikáció - bármelyik irányából közelítünk is - csak rajta keresztül lehetséges. Kommunikációs aktus ember és gép, gép és ember között. A kör pedig bezárul, magában foglalva az emberi tévedések és hibák lehetőségét.

Így pedig könnyen elmosódnak a határok a gépek és az emberek között, hiszen maga az ember is géppé válik, mozdulatai előadásról előadásra gépiesen kell, hogy ismétlődjenek, hiszen a robottal kiegészülve nem számolhatnak spontaneitással vagy jó problémamegoldó képességgel. Ily módon sincs gép ember nélkül, de jelen esetben ember sem gép nélkül: az élettelenből élővé váló frankensteini teremtéstörténet ezúttal jól végződik, az irányítás a létrehozó kezében marad. Verseny és együttes munka, harc és kiegyezés, játék és komoly küzdelem tanúi lehetünk: paradoxonok furcsa posztcirkuszi állapotába csöppenünk.

A rendező, a látvány és a koncepció megalkotója Aurélien Bory így fogalmaz: "Az előadással színpadra akartam állítani egy robotot, ami képes arra, hogy mozgassa az előadót vagy akár a díszletet is. A gép teljes értékű főszereplő. Egy ízületeiben mozgó mechanikus kar. Egy báb, egy 100%-ig technológiai lény, ami párbeszédbe lép az átlagos mai emberrel." Éppen ezekben a mondatokban áll az ötlet zsenialitása, hiszen Bory robothőse nem akar ember képében tetszelegni, teremtője nem az ember megtévesztésére hozta létre azt, nem egy bájos stepfordi feleség képében bujálkodik velünk, s nincs angyali tekintete sem, mint Hoffmann Olympiájának. "Csak" egy gép, tudása ember által teremtett és befogadható tudás.

A mindvégig sötét, fehéren megvilágított színpadon a két táncos fekete-fehérben jelenik meg, szinte teljesen egyformán, ahogyan mozdulataik között sincsenek észrevehető különbségek. Ebben a mértani pontosságú összhangban nincs semmi erőlködés, a Compagnie 111 táncosai artisták és bohócok is egyben, erejük lenyűgöző, akrobatikus mutatványaik olyan könnyedek, mint a lebegés. Határok elmosása ez, összművészeti játék a képekkel és mozdulatokkal. Végül pedig ott a drámai hatás, valami lenyűgöző, világvége hangulatú Terminátor-filmbe illő audiovizuális élmény, katartikus tapasztalat.

Compagnie 111 - Aurélien Bory: Tárgytalanul
(Sans objet)

Előadók: Olivier ALENDA, Olivier BOYER

Koncepció, látvány, rendezés: Aurélien BORY

Robotüzemeltető és programozó: Tristan BAUDOIN

Zene: Joan CAMBON

Fényterv: Arno VEYRAT

Rendezőasszisztens: Sylvie MARCUCCI

Díszlet: Pierre DEQUIVRE

Technikai vezető: Arno VEYRAT

2012. szeptember 12-14.
Trafó Kortárs Művészetek Háza

A képek forrása: www.trafo.hu