A FÜGE (Függetlenül Egymásért) Egyesület szervezésében idén több mint ötven független és kőszínház telepedett ki a színházi korzóra, az Opera környékére, csatlakozva a X. Autómentes Hétvége egyéb rendezvényeihez.

Ötvenegynéhány színház közül kitűnni, de legalábbis észrevehetőnek lenni nem volt könnyű feladat. Hiszen a fesztivállátogatók többsége egyszer vagy kétszer sétálta végig a korzónak ezt a szakaszát, többnyire nem is konkrét céllal, nem egy bizonyos színház standját keresve. Ha viszont jó néhányszor végigjárta, mint jelen sorok szerzője, az lehetett a nem is túl meglepő tapasztalata, hogy a standok maguk is sokat elárultak arról, milyen előadásokra számíthatunk az adott színházban. És lehet, hogy a tükörben nem az látszott, amit a színház mutatni szeretett volna magáról. Voltak a szinte észrevehetetlenek: sátor alatt egy asztal a laptopon motozó jegyárussal, esetleg néhány plakát, havi program, színlapok, 10 %-os engedmény a jegyárból. (Ide tartozott például az itt kifejezetten szürkén meghúzódó (most már egybeírt nevű) Újszínház is.)

Az észrevehetőség szempontjából a másik véglet az Operaház standja, hol máshol, mint az Opera előtt. Vélhetően az Aida egyik díszletelemét hasznosították így újra, ami abból a szempontból mindenképpen üdvözlendő, hogy az egyik meghirdetett fesztiválcél az idén éppen a környezetvédelem, fenntarthatóság beépítése volt a tervezett programokba. A stand azonban túlságosan is monumentálisra sikeredett, és az embernek az volt az érzése, hogy az egyiptomi jelmezbe öltözött, a nézelődőktől képletesen és valóságosan is meglehetősen messze eső jegyárusok elé legfeljebb odajárulni lehet, egyszerűen odamenni nem.

A szimpla sátor és az egyiptomi díszlet között persze széles volt a skála: láthattunk lakókocsit, villamost, hatalmas műanyagbuborékot, ilyen-olyan bútorokkal berendezett ilyen-olyan tereket. Utóbbiaknál a színházak gyakran megelégedtek néhány bútor és jelmez kiállításával, mindenféle gyakorlati funkció nélkül. Mások azonban a nézőt is beinvitálták a saját terükbe. Az Andaxinház például egy fekete Alfa Rómeó anyósülésén vendégelte meg a színészekkel való összezártságtól sem meghátráló nézőt, ahol mesét olvasott neki, és még nassolnivalóval is jól tartotta. A színészeket egyébként sok színház hadrendbe állította, lehetett őket simogatni mindössze 100 forintért (a Proton Társulat Derzsi Jánost "ajánlotta fel" erre a célra), etetni (a Tünet Együttes rács mögé ültette Gőz Istvánt és társait) és csocsózni velük (KOMA Társulat), de persze többségükkel inkább beszélgethettek, fényképezkedhettek az érdeklődők. Sokan összekötötték a hírlevelekhez, reklámokhoz szükséges címvadászatot valamiféle játékkal, többnyire színházjegyeket ajánlva fel nyereménynek. (Hírlevelet azóta már többet is kaptam, színházjegyet még nem.) A gyerekeknek többen is szerveztek programokat: játszóházat, homokozót, bábozást – és nem csak a gyermekszínházak gondoltak rájuk.

Tavalyhoz hasonlóan az idén is az derült ki, hogy az utcai megmutatkozás lehetősége a kortárs táncosoknak kifejezetten kedvez. Ők, akik évközben állandóan nézőhiánnyal küzdenek, itt, a sétálók között táncolva tömegeket voltak képesek megállítani, legyen szó a Duda Éva Társulatról, a Budapest Tánciskoláról vagy a magyar-svájci táncművészről, Trefeli Józsefről. A prózai társulatok érthetően nem is próbálkoztak tisztán szöveges előadásrészletekkel, aki ízelítőt adott a közelgő premierből, mint például a Vígszínház A zöld kilencesből, zenés darabokból választott. Üdítő és igen hatásos kivétel volt a Fészek Színház fiatal társulata, akik élőképekben mutatták be repertoárjukat, mégpedig úgy, hogy Cziczó Attila, a társulat vezetője piros bohócorros kikiáltóként kommentálta a látottakat és vezényelte a képváltásokat. Így nyolc-tíz pillanatképben, afféle klasszikusok (kifordított) mogyoróhéjban stílusban, humorosan foglalták össze a cselekményt. A GoBe Társulat a képzőművészetet is segítségül hívta: a táncosokat ugyanis a Budai Rajziskola diákjai folyamatosan rajzolták, a rajzokat pedig születőben és készen is meg lehetett nézni.

Alig néhány társulat tett kísérletet arra, hogy a jelentkezési kiírásnak megfelelően a környezetvédelmi szempontokat is láthatóvá-érzékelhetővé tegye a színháziak mellett. Az Artus fához kötözött emberét vagy a Bakelit üveg-újrahasznosításra felhívó üvegtárgyait lehetne említeni. A Thália Színház dzsungelnek berendezett, kiterített műoroszlános sátra a szafari ruhás dolgozókkal és a magnóról szóló oroszlánüvöltéssel azért mégsem sorolható ide. Amit pedig nem is tudom, hogy lehetne elkerülni, mert az embert azért elkapja a begyűjtő szenvedély ennyi színlap, műsorfüzet és ismertető láttán, az a rengeteg, kukában landolt szóróanyag, prospektus, amit elmenőben láttam.

Nem tudom, a színházaknál mennyire van kézzel fogható hatása, eredménye a korzónak. Vélhetően a kevésbé ismert, független társulatoknál más a cél, mint az ismert kőszínházaknál: előbbieknél ez egy jó lehetőség, hogy minél több potenciális néző ismerje meg őket, utóbbiaknál az új bemutatókra hívhatják fel a figyelmet, és nyilván a kedvezményes jegyek is fogynak. Az összkép annyiban nem változott tavaly óta, hogy a független társulatok jóval aktívabbak és kreatívabbak voltak az idén is, de több kőszínház kilépett a csak ülünk és várjuk a nézőt szerepkörből. A nézők és a leendő nézők mindenképpen jól jártak: kaptak egy szórakoztató, színes forgatagot, és mindezt egy szép, nyárvégi napon. De ha valakit közelebbről is érdekelnek színházi életünk különféle műfajai és irányzatai, egy kis idő és figyelem ellenében ezekről is sokat megtudhatott. Most már csak abban reménykedjünk, hogy maga az évad sem fog rácáfolni a reményteljes évadnyitóra.

Fotó: Turbuly Lilla

TeARTrum Fesztivál, 2012. szeptember 22.