A fesztivál fődíját, a miskolci születésű Oscar-díjas író-rendezőről elnevezett, 1000 euróval járó Pressburger Imre-díjat elnyerő litván Eltűnő hullámok (Vanishing Waves) főhőse egy tudós, aki egy szupertitkos orvosi kísérlet részeként egy kómában lévő beteg agyába merül alá, ahol viszont nagy döbbenetére egy nimfomán szexbombát talál. Nem bír uralkodni magán, így aztán mindenféle ürügyet megragad, hogy visszatérhessen az alany elméjébe, félretájékoztatva kollégáit. A határsértés természetesen nem marad büntetlenül. A film premisszája kísértetiesen emlékeztet A sejtére, Kristina Buožytė rendezőnő ráadásul ugyanolyan látványfilmként képzelte el a kidolgozását, mint Tarsem Singh. Több a bizarr szex, amiről az Utolsó tangó Párizsban vagy az Álmodozók is eszünkbe juthat, kevesebb viszont az ötlet. Van egy-két jól eltalált, szürreális képe az Eltűnő hullámoknak, a zenével együtt egészen kellemes mozi kerekedik belőle, amit viszont gyorsan elfelejtünk. Hogy elnyerte a fődíjat, mindenkit meglepett, sci-fi csomagolással eladott szexploitationnek, egy dúskeblű és vállalós hölgyből és néhány filléres díszlet-effektből összetákolt Roger Corman-filmnek is nevezhetnénk.

A Roland Emmerich executive produceri közreműködésével készült német Fény (Hell) a közeli, nem túl barátságos jövőben játszódik. A globális felmelegedésnek köszönhetően a földi élet pusztulóban van, a túlélők legnagyobb ellensége pedig a Nap. Az alapötlet ígéretes, Emmerich profiljába kifejezetten illik, de az alkotók a “Nap mint horrormonstrum" kidolgozása helyett megelégedtek egy nagyon kispórolt és végtelenül átlagos poszt-apokaliptikus túlélőfilmmel. Több díjat nyert különféle fesztiválokon, de én legfeljebb egy “Legrosszabb koppintás" Arany Málnát adnék neki, olyan csúnyán nyúlja le John Hillcoat Az út című, önmagában is mérsékelten érdekes filmjét. A poszt-apokaliptikus klisék megmentik a filmet a nézhetetlenségtől, századjára is megtudjuk, hogy ember embernek farkasa, és jól érezzük magunkat, amiért kényelmes világban élünk. A Fény műfaji film, mindenféle műfaji attrakció nélkül: sci-fiként nincs se komolyan vehető jövő-koncepciója, se mondanivalója, thrillerként ritka unalmas és fárasztó túra, horrorként mentes mindenféle gore-tól, sokktól vagy természetfeletti látványosságtól, rosszabb pillanataiban pedig (szándékai ellenére) olyan, mint egy South Park-féle paródia. Az alacsony költségvetés sem lehet mentség, tessék belegondolni, mennyi volt a Radírfej, a Tetsuo – A vasember, bármelyik független horrorklasszikus vagy akár a Varga Katalin balladája büdzséje. Szégyenkezve vallom be, a fesztivál felhozatalából ezt a filmet kifejezetten vártam műfajisága miatt, hátha tud valami újat hozzátenni a kánonhoz. Nem tudott. 

Ha már sci-fi: amilyen nézőkínzó a Fény, olyan szórakoztató a Kockázatos túra (Safety Not Guaranteed). Egy nagyképű újságíró úgy dönt, két lúzer gyakornokkal együtt eladható sztorit sejtve utánanéz egy férfinak, aki hirdetést adott fel, mely szerint partnert keres időutazáshoz. Mint kiderül, emberünk teljesen komolyan gondolja a dolgot, az viszont már kérdéses, hogy mennyire őrült, illetve valóban épített-e időgépet. Colin Trevorrow filmje tökéletes vígjáték: forgatókönyve a remek (és nagy örömömre felnőtt korhatáros!) poénok mellett kiszámíthatatlanságával is fenntartja a néző érdeklődését, szinte már egy első osztályú TV-sorozat szintjén következetes karaktereivel. A színészgárda is remekel, különösen jó a kémia a tüneményes, nagy jövő előtt álló Aubrey Plaza és Mark Duplass párosa közt, de a show-t Jake Johnson lopja el a flegma sajtós szerepében. 

Az év egyik legnagyobb kritikai sikere, Benh Zeitlin A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild) című filmje tuti befutónak tűnt a fesztiválon, ehhez képest csak a Nemzetközi Filmklubszövetség, a FICC Don Quijote-díját zsákolhatta be. A film Hushpuppy, egy halmozottan hátrányos helyzetű louisianai afro-amerikai kislány (én sokáig fiúnak néztem, és ezzel nem voltam egyedül) története, aki alkoholista apjával él, ám életük még rosszabbra fordul a Katrina-hurrikán okozta áradások miatt. A forgatásról csupa jót hallhattunk: a rendező még indie-viszonylatban is szabadon filmezett, minimális pénzből, terepen, kis stábbal, amatőr helyi szereplőkkel. A messzi dél vadjai minden túlzás nélkül hasonlítható Herzog Aguirre, isten haragja című remekművéhez. Szinte már dokumentumfilm, de úgy mutat a vásznon, mint egy alaposan sztoriboardozott, méregdrága A-kategóriás nagyjátékfilm, látszik rajta, hogy őstehetségek vannak az alkotógárdában. Kegyetlenül realista, de mitikus gyerek-fantasyként van verselve. Óriási művészi teljesítmény, a rendezőtől a Hushpuppy-t alakító Quvenzhané Wallisig mindenki emberfelettit mutat, de amikor alkalmam adódott másodjára is megnézni (előtte megvolt másodjára a Berberian Sound Studio), inkább passzoltam: vitathatatlan film, de nem lesz klasszikus, egyszer bőven elég szerencséltetni.

Az ír Jim Sheridan lánya, Kirsten Babaház (Dollhouse) című filmje egy csapat utálatos tiniről szól, akik betörnek egy villába, és egy hatalmas buli közepette annak rendje s módja szerint leamortizálnak mindent. Fordulat fordulatot követ (kisebb-nagyobb spoilerek érkeznek): kiderül, hogy az egyik disztingváltabbnak tűnő lány szüleié a ház, majd megtudjuk, hogy születésnapja is van, a nagy zaj hatására befut a szintén disztingváltabb szomszéd srác, aki tud egyet s mást hősnőnkről. Hatásvadászabbnál hatásvadászabb csavarok jönnek, míg végül kegyelemdöfésként a hősnő derült égből villámcsapásként megszül egy gyereket. Nem szokásom bakikat keresgélni filmekben, az maga is amatőrizmus, de erősen problémásnak érzem ezt a fordulatot (előfordul, hogy az ember észreveszi, ha egy nő terhes, a hatalmas has például árulkodó lehet). Lehet filózni azon, hogy van-e bármiféle mondanivalója a filmnek, és ha igen, mi az, de azt a zsigereimben érzem, hogy rossz filmet láttam. 

A zsűri nagydíját elnyerő két filmben az a közös, hogy mindkettő a rendező egy korábbi rövidfilmjének egész estés változata (én sem gondoltam volna a Játékmackóról). A Berberian Sound Studio a hetvenes évek Olaszországában játszódik, főhőse egy angol hangmérnök, aki későn döbben rá, hogy egy ritka véres, exploitationba hajló horrorfilm gore-effektusait bízták rá. Gyenge idegzetű hősünk egyre kevésbé bírja az új melót, és nem ő az egyetlen, az utómunkálatok így egyre inkább elhúzódnak. Ehelyütt nem is mennék bele az elemzésébe (nagyobb tanulmányt, de minimum önálló kritikát érdemel), legyen elég annyi, hogy a Berberian Sound Studio film a filmkészítésről, horrorfilm a horrorfilmről. Önreflexív, de művészfilmes is abban a tekintetben, hogy nem mutat gore-t, és a filmbeli filmből sem látunk képkockát, a klasszicista műfajfilmre vágyó néző tehát éhes marad. A szerintem roppant alulértékelt, horrorfilmként is működő, horrorfilmek által is inspirált Varga Katalin balladája után Peter Strickland ismét nagyot alkotott, a Berberian Sound Studio példaértékű modern horror, ami a művelt nézőt jutalmazza. Rétegfilm a köbön, hisz a horrorrajongók közül is csak a nyitottabbaknak fog tetszeni, Strickland tehát első rendes büdzséjű, stúdiókörülmények között forgatott filmje alkalmával sem vált mainstreammé. Bár van benne némi horrorrajongói elfogultság is, szerintem a Berberian Sound Studio volt a legjobb film a versenyprogramban, azt viszont nem gondoltam volna, hogy a zsűri is hasonlóan gondolja majd, horrorfilmek akkor sem sűrűn nyernek főáramlatbeli fesztiválokon, ha történetesen van eszük. Nem lesz mainstream siker, de kritikusok és filmrajongók kedvence már annál inkább, ideális fesztiválfilm, Strickland okosan építi tovább a karrierjét a Varga Katalin balladája után.