Hogy a lényeggel kezdjük: a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában bemutatott Bernarda Alba háza előadás láttán mindkét fenti kérdésre nemmel kell felelnünk. Persze nem egyértelműen és rögtön, hanem egy kicsit dadogva és hosszas töprengés után.

A Csiszár Imre rendezte előadás színpadképét Szlávik István – a lorcai utasítással ellenkezve – komorra, feketére formálta: a drámaírónál fehér, majd világoskék falak az Ericsson Stúdióban éjfeketék, a Lorcánál ragyogó, tiszta ház padlója az előadásban piszkos, rendetlen, az ülőalkalmatosságok szanaszét hevernek. Szlávik a nézők és a színészek közé rácsot is szerelt, szánkba rágva, hogy Bernarda Alba háza börtön lányai számára. De nem csak a rács ügyében, hanem a teljes előadásban koncepciózusnak látszik a belső történések erős képi alátámasztása; a színpadkép tehát Bernarda Alba és háznépe lelkének kivetülése, egyénítetlen egésszé összegyúrva. Ezzel pedig a rendező úgyszólván négyzetre emeli Lorca darabjának minden egyes motívumát. Csiszár és Szlávik azt sugallják: ez a történet bárhol, bármikor, bárkivel megeshet. Ennek bizonyítéka az is, hogy a kamaraszínházi előadásból kimarad az Adelaida-motívum: „Az lesz az ő sorsa is, ami az anyjáé meg a nagyanyjáé volt” – mondja Martirio a falubeli Adelaidáról, világosan utalva arra, hogy nagyanyjuk, María Josefa őrülete vár Bernarda Albára, és talán rájuk is.

Nem csak a képi világ és a szöveg megszerkesztésében fedezhetjük fel a fentebb már emlegetett négyzetre emelést. Csiszár színészvezetésén is az látszik, hogy a külsődleges megoldásokat, az eszközgazdag játékot részesíti előnyben a visszafogottsággal szemben: színészei eljátsszák és nem elélik a szerepüket. Belső feszültségük folyamatos agresszióban, testi erőszakban nyilvánul meg, elfojtott szenvedélyük pedig nyílt színi maszturbálásban és pettingelésben kénytelen felszínre törni. Vagyis a kamaraszínházi rendezés elveti a folyamatos fokozás lehetőségét. Mert amíg Lorcánál Bernarda Alba lányai egészen a dráma legvégéig befelé sírnak, magukban, hangtalanul és tétlenül szenvednek, addig ebben az előadásban folyamatos és elkeseredett kísérleteket tesznek a kitörésre, vagy legalábbis a kellemesebb túlélésre, tehát: (fizikailag) passzív szereplőkből mindvégig aktívakká válnak. Így pedig eredeti jelentőségéhez képest lényegesen súlytalanabbá válik Adela öngyilkossága, a drámában az egyetlené, aki cselekedett. Azért, hogy magát a sanyarú börtönsorstól megszabadítsa.

Tímár Éva külsőségeiben eszményi Bernarda Alba. Egyenes tartása, méltóságteljes szikársága, száraz modora, mosolytalan arca rendíthetetlenséget és mindentudást sugall. S bár az előadás során jobbára hangerejével igyekszik érvényt szerezni tekintélyének, jócskán vannak szép pillanatai is. A népes szereplőgárdából Szilágyi Zsuzsa Ponciája dicsérhető még: minden lében kanál, ugyanakkor sokat tapasztalt szolgáló-bizalmasként ijedten vonul a háttérbe, amikor ráeszmél, hogy a sors akarata ellen nincsen orvosság. Az öt leány közül a legidősebb, Angustias szerepére Andai Györgyi problémás választásnak tűnik. A színésznő rutinból hozza ugyan a hervadt, szerelem reményétől megittasodott vénlány figuráját, a korkülönbség közte és az anyját alakító Tímár között azonban szűk tíz esztendő csupán, és ez a színpadon sem látszik többnek. Gráf Csilla Ameliája, Szőlőskei Tímea Martiriója és Nagy Enikő Magdalenája ékes bizonyítékai a lorcai sornak: „Nőnek születni a legnagyobb istenverés". Életük létezés csupán, de nem élet. (Közös vonása a három színésznő teljesítményének, hogy meglepően gyakran adódnak problémáik az Angustias név kimondásával.) Szabó Margaréta mint Adela gyönyörű, fiatal és szenvedélyes. Ő az egyedüli, akit anyja zsarnoki uralma még nem tudott megtörni, változatlan naivitással hiszi a szerelem és a boldogság hatalmát. Haját leengedve hordja, gyakran mezítláb jár, és a gyász fekete egyenruháját olykor kihívó, zöld viseletre cseréli. Szabó Margaréta összességében becsületesen eljátssza Adelát, helyenként találkozik is a szereppel. Magasan nyit, jelenléte mindvégig intenzív, talán ezért nem tudja kellőképpen felerősíteni, démonivá tenni a csúcsjelenetben a Bernardával szembeszálló Adelát.

Akár Szabó alakítását, a Budapesti Kamaraszínház előadását is az egysíkúság és a dinamika hiánya jellemzi. Csiszár és munkatársai éppen azt veszik el Lorca drámájából, ami annak szervező ereje: a hiedelmek és babonák misztikuma helyett csupasz, realista közegbe helyezik a történetet. Ezt pedig a Bernarda Alba háza – fájdalom – nem bírja el.

Federico García Lorca: Bernarda Alba háza (Budapesti Kamaraszínház, Ericsson Stúdió)

Fordította: Somlyó György

Bernarda: Tímár Éva
Josefa: Szakács Eszter
Angustias: Andai Györgyi
Amelia: Gráf Csilla
Martirio: Szőlőskei Tímea
Adela: Szabó Margaréta
Magdalena: Nagy Enikő
Poncia: Szilágyi Zsuzsa
Szolgáló: Bazsik Dianna
Prudencia: Széles Anna
Koldus: Kóti Kati
Asszony: Osir Liliana, Korán Ildikó, Rácz Kati

Díszlet: Szlávik István m.v.
Jelmez: Szakács Györgyi m.v.
Asszisztens: Lengyel Noémi
Rendező: Csiszár Imre

(A cikk szerzője a Hajónapló Műhely 6. tagja)