Rebecca Thomas első filmje, a Szeplőtlen fogantatás (Electrick Children) egy keményvonalas mormon kommunában, a külvilágtól elzárva élő  tinilány története, aki egy talált kazettáról lejátszott rocknóta hatására földöntúli gyönyör kíséretében teherbe esik. A közösség értetlenül áll az eset előtt, csoda helyett inkább a véletlenül gyanúba keveredő Will úrfit tartják a baj okozójának. A fiút száműzik, a lányt azonnal hozzáadnák egy idegen ifjúhoz, de ők a szökést választják, végül Las Vegasban kötnek ki, züllött tinik társaságában. Nem kérdés, honnan jött a rendezőnő inspirációja: Las Vegasban nőtt fel, egyetemistaként csatlakozott egy mormon misszióhoz. A Szeplőtlen fogantatás leginkább a kiváló Majdnem híreshez hasonlítható: felnőtté válásról szóló dráma, messziről jött karakterekkel operáló vígjáték, de minden idők leghangulatosabb hang out movie-ja, a Tökéletlen idők is eszünkbe juthat róla. Nem olyan merész, mintha pl. Kevin Smith rendezte volna, de hőseivel könnyű azonosulni, kalandjaikon bőven van nevetnivaló, az i-re a pontot pedig a Sikoly 4 után megint tüneményes Rory Culkin (Kevin McCallister, azaz Macaulay Culkin öccse) teszi fel.



A Szolgálatkészség (Compliance) – mint azt egy a Furcsa játékra emlékeztető feliratban az alkotók is kiírják a legelején – igaz történeten alapul. Szokásos nap egy junk food étteremben, amíg a menedzser hívást nem kap egy rendőrtől, aki lopással vádolja az egyik vonzó női alkalmazottat (Dreama Walkernek nagy jövőt jósolok). A zsaru a vezetőség a helyszínen lévő képviselőit kéri fel, hogy kutassák át, illetve őrizzék a lányt, amíg meg nem érkezik. A telefonáló egyre vadabb utasításokkal áll elő, a személyzet pedig vonakodva bár, de kooperál. Nem spoiler: emberünk sosem fog megérkezni, hisz pusztán egy rengeteg felesleges energiával és szabadidővel megvert telefonbetyár. A filmet leginkább a suspense tartja életben: párhuzamosan látjuk a pszichopata trollt és áldozatait, sokáig kérdéses, hogy a gyorséttermi dolgozók mikor kezdenek gyanakodni, mennyire élvezik az eldurvuló helyzetet, de legfőképpen, hogy megússza-e az antagonista. Példaértékű thriller abban a tekintetben, hogy – ahogy azt Hitchcock megérvelte – alaposan megedzi a nézőt. Így kell tabloidból filmet készíteni: a Szolgálatkészség egy hibátlanul megírt és megrendezett thriller, ami egyúttal azt is megmutatja, hova képes aljasulni az egyszerű, tekintélyelvű ember, ha autoritást adnak neki (vagy kényszerítenek rá), ha leveszik a válláról a felelősséget.



A HBO tavaly is képviseltette magát egy neves rendező készítette, első osztályú színészekkel telezsúfolt presztízsfilmmel, ez volt a nézhető Too Big to Fail (Válság a Wall Streeten). Idei nagy dobásukat, a Kitekintő szekcióban bemutatott Hemingway és Gellhorn (Hemingway and Gellhorn) című filmet nyugodtan nevezhetjük a filmtörténet egyik legambiciózusabb TV-filmjének. A rendező a veterán Philip Kaufman, az ő nevéhez fűzödik az 1978-as zseniális A testrablók támadása, de egy Hemingway-biopic sokkal inkább a szintén jól sikerült Sade márki játékai okán illik hozzá. A 155 perc hosszú Hemingway és Gellhorn életrajzi filmként és történelmi tablóként egyaránt tartalmas, maximalista munka, a színészgárda is hozzáteszi a magáét – nem kizárt, hogy lesz jövője az ilyen nagyszabású TV-játékfilmeknek.



“Valószínűleg a legrosszabb film, amit valaha láttam, pont" – szól a szlovén A kirándulás (Izlet) egyetlen (az is felhasználói) kritikája a Rotten Tomatoes-on. Annyival finomítanám, hogy csak a valaha készített egyik legrosszabb road movie-hoz volt szerencsém. Unszimpatikus, folyvást ökörködő karakterek (egy macsó katona, egy jóllakott napközis és egy fiúkkal haverkodó lány) vannak egyéniségekként bemutatva, pedig inkább reprezentatív európai huszonévesek. Kirándulásra indulnak a régi szép idők emlékére, de a fordulatok fele előre látható, a többi pedig csak öncélú sokkolás. Végig az volt az érzésem, hogy egy nagyon igénytelen magyar filmet nézek - az olyan zéró költségvetésű és nézhetetlen hazai filmekhez tudnám hasonlítani, mint a Dobogó kövek –, de ezt még mi is sokkal jobban csináljuk, Török Ferenc nagyon hasonló Szezonja például remekmű ehhez képest. Ha a rendező célja az volt, hogy megmutassa a kortárs szlovén valóságot (ezek után már nem is látom olyan különösen sötéten Magyarországot), és aztán hagyja, hogy a néző élvezze a szenvedést, akkor működik a film, de sosem lesz a kedvencem. Hogy miért nyert díjakat, és mit keres a CineFesten, rejtély számomra, talán a változatosság kedvéért, avagy ilyen a rossz fesztiválfilm.



A CineFest életműdíjasa, a lengyel Agnieszka Holland a Kitekintő szekcióban szereplő Sötétségben (In Darkness) című mozija igaz történeten, illetve azt feldolgozó regényen alapul: a hely Lengyelország, azon belül Lviv, az idő a második világháború. Hősünk egy csatornamunkás (mellékállásban betörő), aki egy nap bújkáló zsidó társaságra bukkan a csatornákban. Üzletet kötnek: hősünk pénzért cserébe gondoskodik a szökevényekről. A pénz azonban gyorsan elfogy, a felvilágban pedig fokozódik a helyzet... Egyesek szerint már így is túl sok film készült a holokausztról, de én most hirtelen egy (talán két) kezemen meg tudom számolni a komolyabb darabokat, és ezek többsége is a “fontos, de nem remek" kategória. A Kathryn Bigelow mellett a legtehetségesebb aktív női rendezőnek túlzás nélkül nevezhető Holland (és ő még James Cameron felesége sem volt, se Coppola lánya) már két filmet is rendezett, ami érinti a témát (Dühös aratás és  Európa, Európa), mindkettő jó darab, de kevesen hallottak róluk. Szerintem a holokausztról szóló filmek közül a legjobb Paul Verhoeven alulértékelt Fekete könyv című mozija, mely már-már félreérthetően objektív – a még hollandnak is extrémen liberális rendezőt Hollywoodban már korábban is nácinak tartották. A Sötétségben premisszája alapján a Schindler listájához hasonlítható, viszont nyelvi hitelessége okán az inkább ponyvaregényként működő Becstelen brigantykra hajaz, de a háború szörnyűségeinek és demoralizáló hatásának ábrázolásában (talán a szülés-jelenet a csúcs, már ha lehet itt ilyesmiről beszélni) már közel jár a Fekete könyvhöz. Nem a létező legambiciózusabb film a Sötétségben, de amit vállal, azt magas szinten hozza.



A zsűri nagydíját, a Miskolc közelében született hollywoodi stúdióalapítóról és producerről, Adolph Zukorról elnevezett díjat a Berberian Sound Studióval megosztva elnyerő dán Játékmackó (Teddy Bear) egy harmincnyolc éves testépítő története, aki attribútumai ellenére nem a falu bikája: botladozva, sikertelenül keresi a nagy Ő-t, mindenkivel kerüli a konfliktust, különösen zsarnokoskodó, kvázi-borderline anyjával, akivel még mindig egy házban lakik. Amikor kivételesen ronda bátyja Thaiföldről feleséggel tér haza Koppenhágába, hősünk maga is úgy dönt, szerencsét próbál az utazással. Az alaphelyzet ígéretes, és az ezek alapján Nicholas Winding Refnhez is hasonlítható stílusú Mads Matthiesen nem is okoz csalódást, a példásan megírt forgatókönyvvel, a rendezéssel és színészvezetéssel hozza ki belőle a maximumot. A Játékmackó csodabogár címszereplőjének köszönhetően egyszerre működik karaktertanulmány-drámaként, románcként és “messziről jött" hősre építő vígjátékként, az unorthodox anya-fia kapcsolatról pedig a Psycho is eszünkbe juthat a film megtekintése közben, hiba viszont, hogy a testépítéssel mint témával nem foglalkozik alaposan, ezzel ziccert hagy ki. Nem igazságtalanság, hogy megnyerte a zsűri nagydíját, bár nem bántam volna, ha ugyanezt osztatlanul nyeri a brilliáns Berberian Sound Studio (de erről majd a folytatásban).