François-Xavier Molia, avagy egzotikus hangzású művésznevén Xabi Molia kisimult arcú, nyílt tekintetű újonc a francia film területén. Ránézésre amolyan művészlélek, aki elgondolkodtat témaválasztásával, ám nem lep meg a feldolgozás naiv egyszerűségével. Első munkája, a Hétszer lenn, nyolcszor fenn egy japán közmondásnak ("Ilyen az élet: hétszer lenn, nyolcszor fenn!") köszönheti beszédes címét, ami a keljfeljancsi-szerű Daruma-babához kapcsolódik. A szerencsetárgyként használatos, himbálózó baba – ami akárhányszor dől el, mindig "talpra" áll – egyszerre ad játékos és filozofikus hátteret a filmnek, valamint elgondolkodtató keretet egy fiatal rendező debütáló produkciójának. Ám mivel ez nincs túlbeszélve, hiszen a közmondás mintegy mellékesen hangzik el az egyik dialógusban, Molia nem vádolható a túlfilozofálással, ami mellesleg életidegennek is bizonyulna a dísztelen történetben.

A rendező inkább megpróbálja finoman, néhol szinte észrevétlenül feloldani a mondanivaló feszültségét, ez már a buddhista idézet enyhe optimizmusában is érzékelhető, ám óvatos humor csillan itt-ott, hogy elvegye élét a hajléktalanná váló Elsa (Julie Gayet) egzisztenciális nyomorának. Szemfülesebbeknek nyilván feltűnt, hogy a film plakátja csupa rózsaszín, tele van bárányfelhőkkel, menta színű lombokkal és pink házakkal, fölöttük pedig két rakás szerencsétlenség látható, főhőseink formájában. Ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk e két hős szakmai múltját, további megmosolyogtató összetevőit érhetjük tetten a savanykás történetnek: Elsa a túrázás és a kabuki színház szakértője, szomszédja, a hasonszőrű Mathieu (Denis Podalydes) pedig az íjászathoz ért, "feleslegességük" tehát szembetűnő a munkaerőpiacon. Elsa rendszerint képtelen megszólalni az állásinterjúkon, Mathieu viszont filozofálgat CV-je értelmezése közben, így nem meglepő, hogy az utcán kötnek ki, hiszen munka híján egyiküknek sem futja a lakbérre.

Elsa életének egy része homályba borul, jelenlegi állapotából viszont kikövetkeztethető, hogy sorsa negatívba fordulásának komoly fejlődéstörténete lehet. Az öt tételre bontott film akkor éri Elsát tetten, amikor a kétfajta lét közötti állapotból menthetetlenül elindul lefelé: felborul, mint a Daruma-baba, és meg sem áll egészen a közeli erdőig (újdonsült hajlékáig), ahol csatlakozik hozzá korábbi szomszédja, az ugyancsak perifériára kényszerült Mathieu is. Nem alakul ki állandó és végleges egymásra utaltság, kapcsolatukban csak a véletlen által megsegített kereszteződési pontokat láttatja Molia, ám így nem is foszt meg a romantikus értelmezés lehetőségétől, mert az előreláthatatlan találkozásokban és a spontán, futtában elejtett csókokban a jövő sápatag ígérete tűnik föl, ha bízunk abban, hogy a legmélyebb helyről is vezet út fölfelé.

Kényelmetlen és bonyolult procedúra hajléktalanná válni, ezt mutatja Elsa krónikája, mert először nem lehet teljesen elmenekülni a társadalomból, hiszen vannak rokonok, barátok, akik bár nem fogadják be az embert, de azért mégis valahogy megpróbálnak időnként jót tenni, visszarángatni, felrázni; vagy ott vannak például a szórványosan felbukkanó lehetőségek, amik szintén a normális életbe való visszatérés ígéretével áltatnak. Ijesztő szembesülni azzal, hogy a hajléktalanságnak is vannak fokozatai, és talán nem is a megszokott koszos, büdös csöves nyújtja a legriasztóbb képet, hanem az olyan félúton lévő emberi lények, mint Elsa, hiszen ő még majdnem olyan, mint bármelyikünk, ha szépen felöltözik, látványra nincs is különbség. És Molia szerint nincs is, mert mindent megtesz annak érdekében, hogy főszereplőjét visszavezesse korábbi életébe.

Bár a film nem filozofál, és nem mond ki nagy igazságokat nyíltan – lévén elemi jellemzője a puritán, csöndes feldolgozás –, mégis érezhető, hogy a történet kulcsa a főszereplők hozzáállása. Üres lenne kijelenteni, hogy gondolkozz pozitívan, és akkor majd jóra fordul a sorsod, de amint Elsa kicsit összeszedi magát, máris elkezdődnek megoldódni a némileg maga által is generált problémák. Példának okáért kezd rendbe jönni kapcsolata kisfiával, akit bizonytalan egzisztenciája miatt volt férje nevel. Ez sem utolsó szempont, mert a legfontosabb dolog kezd stabilizálódni életében, és ezután már a film is pozitív kicsengéssel zárulhat, még akkor is, ha voltaképp nyitva marad a vége.

Nekünk, magyaroknak is van egy, a címhez hasonló közmondásunk: "Egyszer hopp, másszor kopp". Lényegében ugyanazt fejezi ki, ám népünk legendás hozzáállása sajnos az ellentettjére fordítja a buddhista bölcsességet, az "Egyszer kopp, sokszor hopp" tehát jobban kifejezné mind a film tartalmát, mind annak általánosítását. Már ha magyar fejjel is meg kívánjuk érteni a távol-keleti háttérfrázist, ami ráadásul szám szerint is több felemelkedési alternatívát kínál, mint ahány süllyedést. Az eredeti francia cím ráadásul nem is bajlódik a mondás negatív oldalával, mert a 8 fois debout csak a felemelkedés fázisait emeli ki.

Bár a filmben nem javul látványosan a főhősnő sorsa, hiszen még benne van a vergődés iránti determináltság, de valahol mélyen érezhető, hogy már közel van az a bizonyos "hopp", avagy a "nyolcadik fenn", csak nem megy egyik napról a másikra.