Nánay István kritikus a beszélgetés elején bevezetett minket a korabeli kultúrpolitikai helyzetbe, hogy még jobban megérthessük a színház létrejöttének ok-okozati viszonyait. Zsámbéki Gábor és Székely Gábor 1968-ban végzett a Színművészeti Főiskolán, ezt követően pedig vidékre kellett menniük néhány évre: Zsámbéki így került Kaposvárra, Székely pedig Szolnokra. Mindkét színház igazgatója szabad kezet  adott "a két Gábornak", akik hamar főrendezők lettek. 1971-ban mindketten Csehov A sirály című darabját mutatták be, mellyel letették névjegyüket, és ettől kezdve mindketten két igen karakteres színházat építenek ki, és a kaposvári Csiky Gergely Színházból és a szolnoki Szigligeti Színházból is neves intézményt faragnak.

Pesten eközben a Nemzetiben Major Tamás és Marton Endre között egyre mélyül az ellentét, ami az előadások színvonalára is rányomja a bélyegét. 1978-ban krízishelyzet alakul ki. Aczél György, az akkori kulturális tótumfaktum felhívja a két tehetséges rendezőt és beülteti őket a Nemzetibe: Székely főrendező, Zsámbéki vezető rendező lesz. Hatalmas lelkesedéssel és ambícióval érkeznek: közösségi színházat akarnak csinálni, így megszüntetni a színházon belül uralkodó személyi kultuszt és egyénieskedést. Az előadás válik a legfontosabbá, és minden személyes problémát és viszályt ez alá kell rendelni.

Azonban ezt nem egészen sikerül megvalósítani, mivel a fővárosi színészgárda nem fogadja be a vidékről meghívott művészeket, így nehéz az együttműködés. Ráadásul még egy miniszteri biztost is a rendezők fölé küldenek, aki felügyeli, de inkább megnehezíti a Nemzetiben folyó munkát. Ezt követően hamarosan kinevezik Vámos Lászlót művészeti vezetőnek, ami végképp ellehetetleníti a két Gábor helyzetét, így felmondanak.

Aczél felajánlja számukra a Katonát, ami akkor még a Nemzeti kamaraszínházaként működött. Néhány nap alatt összerakják a társulatot, melynek 41 tagja közül nyolcan még ma is a Katona színpadán játszanak. Az alapítótagok között volt többek között Gobbi Hilda, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Kátai Endre, Szirtes Ági, Udvaros Dorottya és Molnár Piroska. 1982 októberében mutatják be az első előadásként Csehov A manó című darabját, melyet hivatalosan még a Nemzeti jegyez, hiszen jogilag ekkor még nem önálló a Katona.

De miért éppen A manóra esett a választás? Nánay szerint A sirály semmiképpen sem lett volna jó választás, hiszen azt 1982-ben már a Vígszínház is bemutatta. Olyan művet kellett választani, ami sokszereplős, így például a Ványa bácsi is megfelelő lett volna. Viszont azzal szemben A manóban nincs egy, központi szerep, hanem mindenki közel azonos jelentőségű, ezért ezzel a művel kiválóan be lehetett mutatni a társulatot mint társulatot. A közösségi szellem jutott kifejezésre ezen a darabon keresztül, mivel ez az előadás alkalmas volt arra is, hogy a több helyről jött színészeket összecsiszolja. Ráadásul A manó nem is volt ismert darab, így kiváló lehetőség volt arra, hogy ezzel az előadással új művet emeljenek a repertoárba.

Az önállóvá válás után megkezdődnek az átalakítások is: kikerülnek a meggyszínű kárpitok, függönyök, szőnyegek, számos takarólemez és girland is, valamint rengeteg páholy, így a cső szerkezetből egy sokkal szellősebb teret alakítanak ki. Nánay István szerint a Katona éppen akkor ért be, mikor lebontották a nézőtér és a színpad közötti falat és egy térbe került az alkotó és a befogadó. Nemcsak a tér jobb kihasználása érdekében volt szükség erre az átalakításra, hanem azért is, hogy Zsámbéki és Székely színházkoncepciója jobban érvényesülhessen: az itt bemutatott darabok mellőzték a dagályosságot és a patetikusságot, nem szószínházat csinált a két rendező, hanem sokkal inkább az élő helyzetek kialakítására és a természetességre koncentráltak. Ez a játékmód újnak hatott a kezdeti időszakban, az Ascher Tamás rendezte Három nővérrel viszont beért ez a fajta színjátszás és ekkor már a lépcsők is tömve voltak a nézőkkel.

Nánay kiemeli, hogy annak ellenére tudta megtölteni a Katona a nézőteret, hogy nem akart sztárkultuszt csinálni: a színészeit ugyan a tévéjátékokból megismerték, de mégsem ők lettek sztárok, hanem maga a színház. Ezért nem is véletlen, hogy hamar kikerültek külföldre, és ott is gyorsan megismerték és elismerték őket.

A kritikus beszélt arról is, hogy a 80-as években hogyan próbálták ellehetetleníteni a Katonát. A Csirkefej próbáira például külön engedélyt kellett kérni, mivel rendőregyenruhát viseltek a színészek. Az engedéllyel pedig az állam beleszólhatott a darab kivitelezésébe: Eperjes és Ujlaki rendőrjei például nem káromkodhattak. Nánay azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy ezek a tiltások megszűntek, miután a társulat egyre többet játszott külföldön. A határokon túli szereplés tehát egyfajta védettséget is jelentett akkoriban.

Székely Gábor 1989-ben távozik a Katonából, ami nagy veszteséget jelentett a színház számára, hiszen a sokszínű intézményből egy hang kiesett, ugyanis természetesen különbözőképpen nyúlt a két rendező a darabokhoz.

Nánay azt is kiemelte, hogy a mai Katonában is sok olyan vonást vél felfedezni, mely a korabeli Katonát is jellemezte. A rendezők sohasem a megszokott módon nyúltak a darabokhoz, és a színészek sem a megszokott módon játszottak: a népszínház és a művészszínház eszménye keveredik a Katonában, hiszen egyszerre közérthető és rejtélyes. A Katona darabjait mindenki megérti, hiszen természetesek, viszont csak kevesek számára fedi fel magát igazán. Itt nemcsak kikapcsolódhat a néző - mondja Nánay -, hanem annál valami sokkal többet kap: "Ezek a darabok elgondolkodtatnak, és nem hagynak nyugodni. Közöm van hozzájuk."

Katona Klub - Beszélgetés Nánay Istvánnal

Moderátorok: Zahovai Fanni, Végh Ildikó

2012. szeptember 21.
Katona József Színház, Sufni