Róka Enikő, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa egészen az 1900-as évek elejére kalauzolt vissza minket, azokba az évekbe, mikor Ernst Lajos fejében megszületett a gondolat, hogy helyet találjon az akkor már több lakást elfoglaló magángyűjteményének, és így bemutathassa azt a nagyközönségnek. 1904-ben még a Városligetet tartja ideális helyszínnek, de 1909-ben, mikor kibuktatják a Nemzeti Szalonból, mégis a városközpontban találja meg a megfelelő telket saját múzeumának. Az épület 1912-re nyeri el végleges formáját és ekkortól ad otthont az Ernst-gyűjteménynek, melyről a források alapján tudjuk, hogy rengeteg értékes képet is tartalmazott. A kollekciót egyfajta kettősség jellemezte: Ernst ugyan nyitott volt a modernre, rengeteg kortárs művet birtokolt, de emellett egyfajta historizáló kényszer is volt benne, így Fényes Adolf, Vaszary János és Ivanyi-Grünwald Béla képei mellett helyet kaptak Zichy Mihály, Paál László, Madarász Viktor alkotásai is a gyűjteményében. Ez a kettősség egyébként a századforduló gondolkodásmódját is erősen áthatotta. Mindenáron bizonyítani kívánták a múlt és a jelen művészete közötti kontinuitást. Ernst nemcsak festményeket gyűjtött, hiszen erősen hatott rá kora tárgykultusza is, így rengeteg hungarikummal büszkélkedhetett.



A múzeum 1912-től egészen 1937-ig igazi összművészeti élményt kínált a látogatók számára: az első emeleten kaptak helyet az állandó és időszaki kiállítások képei, a földszinten üzemelő moziban pedig rendszeresen rendeztek vetítéseket. A többi szinten bérházak és műtermek voltak, ahol a kortárs művészek kaptak lehetőséget az alkotásra. Maga a múzeumi rész is híven türközte a kor gondolkodásmódját, így 10 teremben a magyar történelem tíz évszázada nyert teret képeivel, illetve a művészkultuszt hivatottak kifejezni az irodalmárokat, zenészeket, képzőművészeket és színészeket felvonultató arcképcsarnokok, valamint a Petőfi-terem is. A megalapítástól kezdve a múzeum fontos találkozóhelye volt a művészeknek, sőt 1917-től a műpártolóknak is, hiszen ezévtől kezdve évente kétszer tartottak itt aukciókat.

Sajnos azonban Ernst Lajos mindig is nagy kártyás volt, illetve szeretett túlköltekezni, ezért 1931-re teljesen eladósodott, a házat el kellett adnia, gyűjteménye pedig a Nemzeti Múzeumba került. Szó volt arról is, hogy az állam megvenné a gyűjteményét, erre azonban nem került sor, 1937-ben a művészetpolitikus öngyilkos lett. 1939-ben aukcióra bocsátották a gyűjteményt, így sajnos rengeteg darabja elveszett, magánkézbe került. Ma sem tudni pontosan, hogy hol vannak ezek a képek és tárgyak.



A múzeum 2000-től lesz újra önálló, ekkor Keserű Katalin kezébe kerül a sorsa. A művészettörténésznek rengeteg terve van ezzel az épülettel és nagyszerű lehetőségeket lát meg benne. A korabeli múzeum szellemiségének megfelelően egy összművészeti intézményt szeretne létrehozni, melyben a földszinten egy színház, az emeleten egy kiállítótér működne, illetve a többi szinten műtermek és bérházak kapnának helyet. Sajnos a bérházakat nem sikerül visszakapniuk, mert ekkorra már privatizálják őket, viszont a színház és a kiállítótér létrejön, annak ellenére, hogy a közöttük levő átjáró kibontására sem kapják meg az engedélyt. Keserű Katalin Róka Enikővel közösen 2002-ben egy kiállítást szervez a múzeumba, mely megpróbálja felidézni, hogy milyen is lehetett az intézmény Ernst Lajos korában. Ezen a kiállításon az Ernst-gyűjtemény darabjai kerülnek kiállításra, olyan módon, ahogyan azt 1912-től láthatta a közönség.



A beszélgetés során mindenki egyetértett abban, hogy az Ernst által megkezdett hagyományt mindenképpen folytatni kell és nem szabad eltávolodni tőle. Keserű Katalin ezt leginkább úgy képzelné el, hogy maga a múzeum ne a kortárs művek, hanem a 19-20. század fordulóján készült alkotások bemutatására szolgáljon, esetleg több korszak képei is kerülhetnének egymás mellé. Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója szerint ez azonban igen avítt megoldás lenne, szerinte sokkal inkább Ernst szellemisége az, amihez érdemes kapcsolódni. A belső rekonstruálásról is eltérően vélekednek: ugyan mindketten úgy vélik, hogy magát az épületet tisztelni kell, így a szocialista álmennyezetes betoldásokat a lehetőségekhez mérten el kell távolítani és a lehető legtöbb részt kibontani, viszont míg Keserű Katalin szerint az egész kiállítóteret vissza kellene öltöztetni az eredeti neobiedermeier ornamentikába, addig Gulyás Gábor úgy véli, hogy erre nem igazán van szükség. Róka Enikő egy köztes megoldást kínál, mely szerint ezt az ornamentikát lehetne bizonyos helyeken idézni, illetve nagyon fontos lenne felhívni a figyelmet arra is, hogy a bejáratnál levő üvegablakok Rippl-Rónai alkotásai.



Az Ernst Múzeumnak igen sajátos karaktere van, ami lehetőségek tárházát kínálja. Egy olyan kiállítótérről van szó, mely teljesen emberléptékű, nem túl kicsi, de nem is akkora, mint egy Műcsarnok vagy egy Nemzeti Galéria, így nagyon sok mindent meg lehet valósítani benne. Ideális helyszín egy kortárs művészeti múzeumnak, illetve számos művészi kísérlet is létrehozható benne. Ezenfelül a különböző programoknak is megfelelő teret nyújt, hiszen az elmúlt évben közel 150 zenei, irodalmi és filmes program került megrendezésre az Ernst Múzeumban. Az intézmény elhelyezkedése is rendkívül ideális, hiszen a városközpontban található, így szinte mindenki számára könnyen megközelíthető és útba esik, ezért könnyebb bevonzani bizonyos programokra az érdeklődőket. Készman József szerint azonban a homlokzatot kissé feltűnőbbé kellene tenni, hogy jobban kiemelkedjen a többi lakóház közül. Gulyás Gábor beszélt magának a homlokzatnak a tragikus állapotáról is és felújításának nehézségeiről, valamint elmondta, hogy nemrégiben írtak ki egy pályázatot "Az Ernst új ruhája" címmel, melyben művészeket kértek fel arra, hogy tervezzenek a múzeumnak egy épülethálót. A nyertes pályázatot egy tüll anyagból a napokban meg is valósítják, és 10 hétre becsomagolják a múzeum homlokzatát, mintegy felhívásként, figyelemfelkeltésként.



Milyen lesz tehát a jövő Ernst Múzeuma? A beszélgetést követően arra jutottunk, hogy mindenképpen meg kellene maradnia kortárs múzeumnak, hiszen méretéből fakadóan erre a legideálisabb. Másrészt fontos, hogy legyen egy fő profilja, hiszen így a sok tevékenység mellett sem fog kultúrházzá válni. A belső elrendezésnek is illeszkednie kell a fő profilhoz, a koncepcióhoz, de az is fontos, hogy maga a belső tér illeszkedjen a korabeli Ernst Múzeum szellemiségéhez is. Vagyis egy olyan térnek kell létrejönnie, melyben, ha nem is a képek szintjén, de a hagyomány szellemisége és a fejlődés gondolata mindenképpen szorosan összekapcsolódik. Nem volt ez másképp Ernst Lajos korában sem.

Kerekasztal-beszélgetés az Ernst Múzeum multjáról, jelenéről és jövőjéről, Ernst Múzeum, Budapest, 2012. szeptember 15.

Fotó: Bach Máté