Az erősen a lényegére, velejére húzott Bulgakov-darabból egy megkettőzött, de nagyon sok párhuzamot, hasonlóságot mutató világ bontakozik ki. Van egyszer a színház a maga belső hierarchiájával, törvényeivel, köz- és magánéletével. Ennek a világnak a már idősödő Molière (Fodor Tamás) az egyeduralkodója. A királytól kapott támogatást egyedül teszi zsebre, Madeleine Béjart, aki húsz éven át volt támasza és társa, egy új szerelem, és éppen Madeleine húga miatt, aki valójában az asszony lánya, kirúgja az életéből és ezzel a színházból is. Az igazi tehetségnek mindent megbocsát, még azt is, hogy elcsábította a feleségét, az őt híven szolgáló, de színészileg tehetségtelen színházi koppantót semmibe veszi. A szenvedélyei irányítják minden cselekedetét: elsősorban és mindenekfelett a színház, plusz a magántermészetű szenvedélyek. Van aztán a másik világ: az uralkodóé, a politikai hatalomé. És ez a Nagypál Gábor alakította XIV. Lajos tényleg felvilágosult, belátó és türelmes. Egészen addig, amíg a hatalmi logika mást nem diktál. Abban a pillanatban a magántermészetű rokonszenvek már mit sem számítanak, átlép Molière-en. Ahogy Molière a saját színházi logikája szerint másokon gyalogol át ugyanúgy.

A két világot az előadás folyamatosan egymásba játssza. Egyrészt a színészek néhány kivétellel váltogatják a szerepeiket. Tóth József például, aki a színházban reménytelenül tehetségtelen színész és gyertyakoppantó, a király mellett udvari bolondságát jól használó megmondóember. Király Attila a társulat szerény krónikása, máskor viszont, D’Orsigni márki szerepében, erőszakos, hatalmával folyton élő és visszaélő pojáca, aki Molière-t akkor gyűlöli meg végleg, amikor Don Juanjában magára ismer. Még Nagypál Gábor is feltűnik a másik oldalon, a Napkirály mellett színészt is játszik. Ráadásul a színészek maguk rendezik át a teret, és ez a színházi praktikumon felül egy idő után olyan olvasatot is nyer, hogy nemcsak ide-oda járkálnak közöttük, de - minden hasonlóságával és különbözőségével együtt - maguk hozzák létre mindkét világot. Megmutatják színét és visszáját: a kifelé, a nézőközönségnek (adott esetben elsősorban a királynak) játszott darabot, és annak színpad mögötti hátországát, aminek mi vagyunk a nézőközönsége. Ebbe a trükkös-tükrös világba belefér az is, hogy Király Attila D’Orsigni márkiként elsőre nem tudja kirántani a kardját, majd mintha színész volna, megismétli a jelenetet.

Az előadás látványvilága (Varga Járó Ilona és Szikszai Rémusz díszlete, kiegészülve Papp Janó jelmezeivel és a sokféleképpen használt maszkokkal) karakteres képekkel járul hozzá a hatalmi viszonyok felrajzolásához. Csak egy példa: a csembalóból letakarva királyi asztal lesz, a hangszer persze lejt, így a magasabb végéhez leültetett Molière alig éri fel az elé tálalt királyi vacsorát. Máskor a király úgy kártyázik a terjedelmes asztal túlsó végén álló De Lessaque márkival, hogy a lapokat ezüsttálcán, az asztal körül futva-táncolva közlekedteti köztük egy másik márki, D’Orsigni.

Szikszai Rémusznak ritka erős színészi gárdát sikerült megnyernie az előadáshoz. Ki más játszhatná Molière-t, mint Fodor Tamás, egy színházcsinálással eltöltött élet minden tapasztalatával. Mint egy jéghegy, aminek ha csak a csúcsát kell megmutatni, akkor is érezni a víz alatti kilenctizedet. (Nem beszélve arról, hogy Molière 50 évesen halt meg, Fodor Tamás meg, aki két hete ünnepelte a hetvenedik születésnapját, úgy támad fel a tapsrendre, és úgy futkározik a színpadon, mintha 40 se volna.) Nagypál Gábor hűvös, józan, a világot távolról, de érdeklődéssel szemlélő király, akinek humora is van. Ahogy egyébként az egész előadásnak is. Moirronként Kovács Krisztián szerepe szerint (is) annyira jó színész, hogy emellett csak a nagy öntudata biztos, az már sosem, hogy mikor játszik éppen és mikor nem, őszinte megbánása vajon nem csupán színjáték-e, amivel még Molière-t is megtéveszti. A fő képmutató és cselszövő, az érsek szerepében Tamási Zoltán az alattomos és cinikus középszer, akit minden nagyobb formátum zavar és ellenlépésekre ösztönöz. Bercsényi Péter színésznőként, őrült szerzetesként és ájtatos álszentként nem először bizonyítja, hogy sokszínű karaktere a bábszínészet – mára persze elmosódó – határain túl is erősen áll a lábán.

Ebben a férfiak uralta, hatalomcentrikus világban a nőknek jóval kisebb szerep jut, így a két női szerepre is kisebb hangsúly esik. Kerekes Éva betegsége miatt a premierre Takács Kati ugrott be, de hogy beugrásról van szó, az csak a kiírásból derült ki, nem az alakításból. Sápadt, megtört Madeleine-je méltósággal viseli, hogy mindenét (társát, lányát, színpadát) elveszti. Sárközi-Nagy Ilona Armande-ja megéli és használja a fiatalságát és a szépségét.

Molière-t az irodalomtörténetből ismert, majdnem színpadi halála után társai mellettünk, a nézőtéren át viszik ki a színházból. Győzött volna a tehetségtelen középszer, a képmutatók cselszövése? Mindenesetre a gyertyakoppantó bontani kezdi a színpadot.

A kosztümös darabot kosztümös darabnak játsszák. Elhangzik ugyan néhány mára utaló félmondat (pl. a ballibertinus, nekropedofil buzikról), de az előadás nem ezektől lesz friss és nekünk szóló, hanem attól, hogy az általa felrajzolt viszonyrendszer és az azt mozgató hatalmi logika érződik ijesztően ismerősnek. Olyannyira, hogy az ember előadásról hazafelé sétálva ijedten kutat az emlékezetében néhány ellenpélda, néhány olyan ember után a saját életében, akik ugyanazok maradtak akkor is, amikor ilyen vagy olyan, kisebb vagy nagyobb hatalmat kaptak a kezükbe. Csak kicsit nyugszik meg, amikor talál kettőt – legalább valami matematikai esélyt a színházi gyertyakoppantóknak és társaiknak.

Mihail Bulgakov: Képmutatók cselszövése

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Füge Produkció és a Szkéné Színház közös előadása
Fordította: Elbert János

Molière: Fodor Tamás
Madeleine Béjart: Kerekes Éva/ Takács Kati
Armande Béjart Molière: Sárközi-Nagy Ilona
Mariette Rivaille: Bercsényi Péter
Charles de La Grange: Király Attila
Zacharie Moirron: Kovács Krisztián
Philibert Du Croisy: Nagypál Gábor
Antoine De Sette: Tamási Zoltán
Piere Vaillant: Némedi Árpád
Jean-Jaques Bouton: Tóth József
XIV. Lajos: Nagypál Gábor
Marquis D’Orsigni: Király Attila
Marquis De Charron: Tamási Zoltán
Marquis De Lessaque: Némedi Árpád
Igazságos varga, udvari bolond: Tóth József
Bűvész, csembalóval: Némedi Árpád
Ismeretlen álarcos hölgy: Sárközi Nagy Ilona
Bartholomé atya, vándorprédikátor: Bercsényi Péter
Erő Testvér, az Oltáriszentség Társaság tagja: Némedi Árpád
Hűség Testvér,az Oltáriszentség Társaság tagja: Bercsényi Péter
valamint
Huszár Zsolt

Jelmez : Papp Janó
Díszlet : Varga Járó Ilona – Szikszai Rémusz
Maszkok : Varga Járó Ilona
Fény : Mervel Miklós
Rendezőasszisztens: Gyulay Eszter
Produkciós vezető : Kulcsár Viktória

Rendező : Szikszai Rémusz

Bemutató: Szkéné Színház
2012. szeptember 14.

Fotó: Deák Barbara