Gondoltam, ha már brutál legyen nagyon brutál: a Cannibal Corpse (és előzenekarai) kíméletlennek ígérkező hangversenyének helyszínét, az A38 állóhajót kerékpárral találtam a legmegfelelőbbnek megközelíteni a város másik végéről - ezen a nyálkás, csatakos, esős napon. (Már volt pár bringa lelakatolva a hajóhídon, úgy látszik, másra is rátört ez a fura késztetés.) Mint egy [a]http://en.wikipedia.org/wiki/Innsmouth[text]innsmouth[/a]-i, aki jól végezte dolgát, slattyogtam, és cuppogtam befelé a hajó gyomrába.

Odalenn azzal szembesültem, hogy viszonylag kevés death metálra éhes fanatikus tette tiszteletét a jeles eseményen. Kétségtelenül ramaty nap volt; az is tény, hogy valami bánatmetál bandához jobban passzolt volna ez a nyomott idő, meg nyilván a „dolgos szombat” is sok embert visszatartott a brutalizálástól. (Ráadásul ezzel párhuzamosan Extreme Noise Terror volt Gödöllőn!) Érdekes, hogy akármilyen nagy név is a Cannibal Corpse, akármilyen nagy múltja van, az ősfanok elég kis számban voltak jelen. Sok volt a viszonylag friss rajongó, akik még bölcsődébe jártak amikor a Corpse megkezdte véres pályafutását, sőt akadt olyan is, akinek deathmetál-szempontból még ott fityegett a tojáshéj a fenekén (hozzáteszem, ők legalább olyan slipknotosok, akik kutatnak a tiszta forrás után). Megfigyeléseim azt mutatják, a deathmetálos közeg a koncertek előtt/között sokkal higgadtabb, lazább, mint a blackmetálos: kevesebb a stressz, meg a pózolás; sörözgetnek, dumálgatnak, persze az illumináltabbja itt is előmelegített néhány elmebeteg hörgéssel.

Mert az előmelegítést a Tesstimony sajnos nem tehette meg: valamiért lemondani kényszerültek a fellépést, pedig igen jó híreket [a]http://www.prae.hu/prae/programs.php?pid=555[text]hallhattunk[/a] készülő új lemezükről. Velük legközelebb Veszprémben találkozhatunk.

Míg az első koncertre vártam, a „falra hányt" véres, belezős merchandise-okat szemléltem, elvégre Corpse-éknál (és egyáltalán a műfajban), az albumborító képviselte extrém vizualitás éppúgy része a produkciónak, mint a súlyosan beteg muzsika. Legutóbbi albumuk persze egy nagy fricska azok számára, akik ezt így gondolják (a borítón mindössze négy betű, azaz az albumcím: KILL olvasható.) Ahogy elnéztem a kínálatot, nekem - a '96-os Vile album féregrágta hullájának egész mellkasomat betöltő, kipeckelt szájú portréjával a pólómon (valami kalóz cucc abból az időből) - igazán nem volt miért szégyenkeznem.

Sokat nem kellett várni arra, hogy történjék valami: némi géppuskaként tüzelő lábdob és egy gyors kis pergősortűz után úgy gondolták Disavowedék: kezdhetjük. A kopaszok (5-ből 3) produkciója már az első rövid kis mészárszonett során meggyőzött: az elképesztő sebességgel ütött pergő (mintha fémet kalapáltak volna!) diktálta ritmusra taroltak végig minket zsigerzenéjükkel. A hangszeres rész is megér egy misét (grindos részek tömkelege, rövid blastbeates kakofónia és monoton, „szögelő" dobtémák gyors váltakozása), de aztán a hörgés, az tényleg valami elképesztő volt!

Robbe Kok sima susogós szabadidőalsóban, meg feszülő fekete pólóban tolta, és olyan pofákat vágott a bugyborgó vokalizálás közben, mintha őt magát is meglepte volna, hogy milyen hangok jönnek elő belőle. Talán emiatt gondolkodtam el azon, hogy vajon ők mennyire veszik komolyan ezt az egészet. Sokszor úgy tűnt, nincs is szöveg, vagy elfelejtette, és csak úgy odaokád valami értelmetlenséget. (Mekkora volt a döbbenetem, amikor beleolvastam a dalszövegekbe! Kiderült, nem véletlenül hangzott olyan furán az egész, ez sokkal inkább filozofikus próza mintsem sima felezőtizenkettes: „Condensed conditions lead to controlled behaviour. It's a way of thinking, focused on an inaccessible target. It should only be a guidance, not a higher achievement. Because, the only accomplishment will be the fullfilment of the goal.”)

A Disavowed hörgőmestere a death metál "í"-ző nyelvjárását beszéli, és nem is nagyon keveri ezt az - egyébként igen elterjedt - "u"-zó, "ü"-zővel. Olyan extrém helyzetekben is jött belőle a „íribrihrigrihbrí-irigrigribrigribrí", mint amikor stagediving-olt (fél számon keresztül hordozta az elöl-középen vadul tomboló keménymag a tenyerén), vagy amikor lemászott a pogózók közé, és egy szám erejéig testközelben prédikált nekik a különös nyelven. A számok között megeresztett néhány kedélyes „fuck you"-t felénk, és megtudhattuk, hogy „we are all gays and you are also gays", szóval ez nem az a műfaj, hogy „drága közönség". Egy srác mögöttem addig ordította elismerőleg, hogy „you are fucking sick!", míg Robbe jól kigúnyolta: „yeah, we got the flu". Nem feszélyeztették magukat, hogy kevesen vannak, és még kevesebb az aktív résztvevő: jól érezték magukat - eldaráltak néhány brutális death-opuszt, aztán szevasz.

Ezután az Urkraft elég nagy váltás volt - furán hatottak a két vérhányós banda között. Lássuk csak: van szinti - amit használnak is, hallatszik is, sőt meghatározza a hangzásképet -, gurgulázó hörgés helyett inkább valami nyers, üvöltésszerű ének, rockos gitárhangzás, szólók, melodikus témák, felnyírt hajak, már-már ilyen indie-fazonok, nocsak. Zeneileg ez lenne a híres dallamos svéd death metál („Őserő"-ék dánok), á lá In Flames, At the Gates, Dark Tranquility, Edge of Sanity, stb. Engem ez a műfaj sosem hatott meg, se a durvább, hagyományosabb korai érájában, se a későbbi, modernizált formájában. Ennek ellenére érdeklődéssel hallgattam a kétségtelenül nagy gonddal megkomponált és zeneiségben, dallamosságban az est másik két fellépőjére köröket verő muzsikát.

A gitárosok nagy élvezettel játszottak, de a szolid fogadtatástól az énekes nem volt elragadtatva. A feszültséget a keverősön próbálta levezetni: „most mindenki forduljon meg, és mutasson be annak a fickónak ott a keverőpult mögött - gyerünk srácok!" Én nem érzékeltem, hogy valami nem stimmelt volna a hangzással: minden hangszert (még a szintit is) rendesen lehetett hallani. Mellettem a műfaj fanatikusai örültek a számukra ismerős daloknak: „na ez az, jó kis gőteborgi metál, mondtam én, hogy milyen állatul nyomják!!!" Ők nagyon boldogok voltak, azt hiszem a közönségben ők voltak kevesebben.

Az mindenképpen jó, hogy nem szimpla klónokkal turnézik a Corpse, és nem két „tizenkettő-egytucat" húsdaráló bandát kapunk előttük. Izgalmas volt a Disavowed bizarr produkcióját látni, aztán az Urkrafttól a tulajdonképpeni „zenét", a Cannibal Corpse-tól meg a mesteri mészárlást hallani. Náluk azért már fölcsavarták a hangerőt, nem volt panasz a keverősre: durván, vastagon szóltak, tekintélyt parancsolóan az előzenekarok után: Mi Vagyunk A Cannibal Corpse! Az előzményeket mérsékelt lelkesedéssel szemlélő közönség most volt igazán elemében: éltették a bandát, kántálták a nevét, hörögve fejezték ki lelkesedésüket. A zenekar - érzésem szerint kissé szerénytelen módon - rá is játszott erre: minden szám után szünetet tartottak; megvárták, amíg a közönség is „teljesít".

Arra gondoltam, milyen más lehetett 1996-ban az első (?) magyarországi Cannibal Corpse koncert. Mint már pedzegettem, én akkortájt hallgattam a bandát, és mindig is úgy éreztem, 1996-os teljesítményüket, a Vile-t, az első albumot George „Corpsegrinder" Fisher énekessel azóta sem tudták überelni. (Hogy utánajárjak ennek a dolognak, metálszomszédomtól beszereztem az összes Corpse albumot egy mp3 CD-n, és egy álmatlan éjszakán át, egy ültő helyemben hallgattam végig az egészet. Nos, elmondhatom, életem egyik legszörnyűbb élménye volt, de azért amikor hajnali 4-kor felkaptam a fejem az olyan remekbeszabott zúzdákra, mint a Devoured by vermin, meg a Puncture wound massacre, éreztem, hogy nekem tényleg a Vile jelenti a Corpse-ot, később a nyomába sem értek annak az albumnak.)


Corpsegrinder szép szál ember, mióta nem láttam (a fotóját az újságokban), még nagyobb darab lett, furcsa kis körszakállával és iszonyatos nyak-kerületével mint emberhegy tornyosult a színpadon. Hamarosan látszott, mire kell a vaskos nyak: a belekből felhörgött strófák között propellerként pörgette a haját az őrült zúzásra. A közönség követte a példát: aki nem videózott, vagy szorongatta a sörét/barátnőjét, és nem ropta középen a vagdalkozó-lökdösődő táncot, az vagy elismerően bólogatott, vagy vadul rázta az üstökét, annyira magával ragadó zúzdát prezentált a floridai halálmetál-brigád.

A gitárosok a nagy tekerésben sem felejtettek el nyomatékot adni a hajlóbálással mondanivalójuknak, egyedül Rob Barret tűnt egy kicsit enerváltnak. Ez mondjuk annyira nem meglepő, hiszen kb. két hete minden este a deszkákra állnak, és Európa-szerte hirdetik az igét, márpedig hol van még a turné vége? Persze nem kell azért őket félteni. Ők is érezték, hogy nem hiába jöttek újra Budapestre: itt is megkapták a nekik járó elismerést. A többiek rendre összemosolyogtak, mikor látták, mennyire telibe talált a produkciójuk, Corpsegrinder pedig mintha bambán belefeledkezett volna néha az éljenzésbe: amikor elhallgatott a nép, nagyot kacsintott, és megrázta a fejét mint aki bekattant, és konferálta a következő zenei mészárlást.

Az est folyamán valószerűtlenül kellemetlen, zsigeri félelmet keltő élethelyzeteket prezentáltak: megtudhattuk, milyen az, amikor vért ejakulál az ember (I Cum Blood), esetleg a lelkét okádja ki (Vomit the Soul); amikor késsel hágják meg (Fucked with a Knife), szétverik az arcát egy kalapáccsal (Hammer Smashed Face), vagy felfalják a férgek (Devoured by Vermin); mikor megszabadulunk a testtől (Disposal of the Body), netán valaki azt üvölti, „kinyírlak” (I Will Kill You). Fanyalogva megjegyzem, hogy ez a nyers, anyagelvű horror azért másként hatott anno az internet és mainstream-horror áttörés előtt. Ma már nem nehéz rothadó hullákról, leszakadó testrészekről és egyéb nyalánkságokról képi anyagot szerezni - ha épp ehhez van gusztusa az embernek. Ennek megfelelően kissé értelmét vesztette - véleményem szerint - a gore/death metál intézménye: de ez csak okoskodás, a közönség vérszomjas öröme nem ezt mutatta.

A hajlóbálásban és a színpad elé tömörül embertömegben csatakosra izzadtam már száradni kezdő cuccaimat: innsmouth-iként jöttem, és még innsmouth-ibbként távoztam.