PRAE.HU: Madárasszony című könyved a Könyvhétre jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. Mikor, hogyan született meg a kötet, egy felnőtt regény ötlete?

A regény ötlete, témája, és jó néhány fejezete már régen készen volt. A stílust még érleltem magamban, és talán, ha őszinte akarok lenni, bátorságot is gyűjtögettem a befejezéséhez.

Annyi érzelem, annyi nőiességgel, nőiséggel kapcsolatos gond, lelki elakadás problematizálódik a történetben, hogy sokszor közelebb kerültem a szövegemhez, mint szerettem volna. Az ilyen jellegű írói gátakat vagy túlzott áradásokat pedig meg kellett tanulnom kezelni.

Ezenkívül felnőtt szövegről van szó, amelyet régóta nem írtam. Mesék zsongtak éjjel-nappal a fejemben, ami után elsőre élesnek tűnt a váltás. De végül is rá kellett jönnöm, hogy annyira nincs is távol egymástól ez a két világ, legalábbis az én fejemben.

PRAE.HU: A Madárasszony olvasatomban egy szép, felnőtt mese. Szerencsére nem teljesen hagytad el a mese-vonalat. Te hogy látod ezt?

Igen, ezt én is pont így gondolom. A mese nem válik hirtelen valósággá egy gyerekíró kezei között. Meg talán nem is akartam volna ezt. A mesék varázshelyszínei, csodaeszközei, mágikus figurái, melyek kiragadják az embert a hétköznapok érzelmi struktúrájából, és csodálatos erejű szimbólumokkal vértezik fel a tudatot, a regényben is megjelennek, segítve a megértést és a megérzést. Mert ezt a szöveget talán sokszor érezni is kell.

PRAE.HU: Linger Lea, a Madárasszony narrátora, depresszióval küszködő édesanyja történetének felderítésével keresi önmagát. Mit gondolsz, a családtagjaink, családunk történetének felfedezése valóban ennyire fontos saját magunk kiismerésében?

Mostanában egyre nehezebben találják meg a kapcsot a generációk egymás között. Pedig sokkal nagyobb szükség lenne rá, hiszen szembeötlőbb a különbség egy-egy generáció életvitele és gondolkodásmódja között, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. A nagymama nem tudja, mi az a brandmenedzser, az unokája életében nem hallott még olyan szakmáról, hogy harisnya-szemfelszedő.

Pedig lehet, hogy rengeteg közös van bennük, például a nagymama és unokája ugyanazzal a mozdulattal rázzák fel a párnát reggel, csak nem tudnak róla.

Ha ezeket a mozdulatokat megtaláljuk, nem csak a szüleinkhez, nagyszüleinkhez kerülünk közelebb, hanem talán önmagunkhoz is.



PRAE.HU: A mozaikszerű elbeszélésből, a családtagok meséiből mintha összefüggő háló szövődne. Egy családfa. Ám a történet végére kiderül, tulajdonképpen mindenkinek súlyos problémái vannak, mindenkiről kiderül, nem az, akinek eddig tűnt, s Lea sem tudja leküzdeni a generációs betegséget; halott anyja volt férjétől vár gyereket. Szándékosan jelenítetted meg a generációs "traumákat"?

Mindig is foglalkoztatott ez a téma: hogyan lehet megállítani ezt az ördögi kört, hogy generációról generációra testáljuk át a sérüléseket, lelki terheket. Elmerengtem, hány új gyereknek kell születnie ahhoz, hogy végre jöhessen valaki, akit nem húznak le effajta pszichés nehezékek. Vagy mit kell tennie a szülőnek ahhoz, hogy a gyermekének ne adományozza át automatikusan a saját traumaörökségét? Talán magunknak is érdemes megfogalmazni, hogy amikor a saját kínom terhelem a lányomra, az valójában az apám kínja, ami igazából a nagyapám kínja, ami pedig dédapám fájdalmából fakad. Vagyis mi köze van ehhez a gyerekemnek?

PRAE.HU: A könyvben a természet, a test és a lélek egymástól szinte elválaszthatatlannak tűnnek. Hiszel ebben?

Bízom benne, hogy ennyire azért nem elválaszthatatlanok, legalábbis jó lenne azt remélni, hogy valami tovább él majd belőlünk egy tökéletesebb létezési formában.

Hogy a természettel valamiért szoros lett kapcsolatom, azt viszont érzem. Egyből máshogy látom a dolgokat, ha egy kis zöld vesz körül, és növények lélegeznek mellettem, vagy egy madár diskurál épp az időjárásról szomszédjával a fejem fölött, egy fa ágán.

PRAE.HU: A Madárasszonyban a természet egyértelmű jelenléte mellett erős jelenléte van a keresztény hitnek, a varázslásnak, a pogányságnak, a sorsnak. Ugyanakkor szó esik kommunizmusról, szocializmusról is. Számodra mit jelentenek ezek, miért tartottad fontosnak ezt a sok-sok dolgot egy kötetben megjeleníteni?

Ezek a fogalmak valamennyire áthatották a gyerekkoromat, talán azért szerepelhetnek hangsúlyosabban a könyvben. Én még megtapasztaltam gyerekként a kommunizmus végét, lelkesen tanultam oroszul, hordtam azokat a bőrre olvadó, műszálas kendőket, amiket a kisdobosok vagy úttörők nyakára tekertek. A keresztény kultúrkörbe pedig úgy ágyazódtam bele, mint a vas a betonba. Ennek a nagyon erős, néha talán túl merev alapnak köszönhetően volt bennem időnként egyfajta kitörési vágy. Innen eredhet az, hogy a pogányság, vagy a természeti népek hite, rítusai, varázslatai annyira misztikusnak és izgalmasnak tűnnek a számomra.



PRAE.HU: Lea édesanyja, Lili madárgyűrűző, Lea pedig lepkefanatikus. El is hangzik a mondat: "Mert a lepke majdnem madár". A történet azonban mintha éppen azt bizonyítaná, a lepke mennyire nem madár…

Adta volna magát a dolog, hogy Lea is gyűrűző lesz, hiszen madarak között nőtt fel, és mindent tudott róluk. Valószínűleg az anyjának is hatalmas örömet okozott volna, ha felnőttként felcsap madarásznak. De Lea számára a gyűrűzés szimbolizálta anyja szívtelen fanatizmusát és önző betegségét, amellyel kegyetlenül kizárta őt a világából.

Muszáj volt tehát lázadnia az anyja ellen, még ha teljesen nem is sikerült, hiszen a lepke azért mégiscsak hasonlít a madárhoz. Az sem véletlen, és része ennek a kudarcba fulladt lázadásnak, hogy Lea az anyja fiatalkori szerelmével jön össze, aki a legközelebb áll Lili madár-énjéhez és örökös szabadságvágyához.

A lány revolúciója tehát sikertelennek tűnik. Pedig nem az. Ezzel a gesztussal ugyanis mintha utólag ítélné boldogságra az anyját, és mintha tenne egy lépést abba az irányba, hogy megtörje a család mentális átkait.

PRAE.HU: A leírások alapján egyenesen biológusnak képzelnélek. növényekről, állatokról írsz, olyan részletesen, hogy felmerül a kérdés, honnan tudsz te ennyi mindent?

Nem tudok ennyi mindent, csak gyógyíthatatlan kíváncsi vagyok, és sokféle dolog érdekel. Főleg a természet, amelyet városi bölcsészlányként, aki legfeljebb akkor találkozott növénnyel, ha egy kávézó teraszán a muskátlik közelébe ült, mindig is csodáltam.

Ezenkívül a férjem madarász, aki gyerekkora óta tanulja a természet csodáit, fedezi fel különleges lényeit, és szinte egy két lábon járó természeti lexikonként működik. Így elég volt néha őt "felcsapnom", vagyis megkérnem, hogy meséljen a fiatalkori gyűrűzési élményeiről, és azonnal beindult a fantáziám.

PRAE.HU: "Akinek szárnya van, kalitkába kerül" – áll a borítón, kvázi alcímként. Mi a véleményed, önként, vagy mások által?

Is-is. Hiszen, akinek szárnya van, az, ha nem is több, de mindenképpen más, mint az átlag. A másság pedig az embereket zavarja, nyugtalanítja, nem tudnak vele mit kezdeni, mert nem értik a nyelvét, nem tudják lelkileg dekódolni.

És ha erre a másságra még orvosi szakkifejezés is létezik, mint mondjuk: depresszió, akkor aztán már készen is van a kórházi falakból vagy a család értetlenségéből épült kalitka.

Ugyanakkor az átlagnál érzékenyebb, furcsább emberek sokszor önmaguknak kovácsolnak ketrecet, mert szeretetéhségükből, elfogadásra vágyásukból adódóan elfedik a másságukat. El lehet képzelni, mi lesz abból, ha egy beteg psziché megpróbálja magát egészségesnek mutatni. Csak még jobban megsérül, és a sérülése újabb rácsokat húz a ketrecbe, amelyben már évek óta ücsörög.

Fotó: Éles Balázs

A szerző már következő könyvén dolgzik, amelybe weboldalán bele is lapozhatunk: http://www.finypetra.hu/