Szabó Dezső igazi analitikus művész: megszállottan kutatja a valóság és a látszat viszonyát, kapcsolatát és átjárási lehetőségeit. Több mint egy évtizede hoz létre modellezett látványokról készült fotókat, melyek mind szimulációs technikával készülnek. Természeti-fizikai jelenségek látványait rögzíti, melyeket ő maga laboratóriumi körülmények között speciális berendezések széles tárházát felhasználva alakít ki. Hasonlóan tesz mostani, villámokról készült alkotásain is, azonban valami mégis megváltozik. Szabó Dezső ezekkel a fotókkal túllép a makettos világ problémáin, azok már csak ürügyként szolgálnak a kép megalkotásakor. A központi elem a villám lesz, a modellek pedig csak a tér illúzióját keltik fel bennünk. A villanypózna, a szélmalom, az emeletes ház már csak jelkép, ami egy kiüresedett, színpadi teret hivatott megjeleníteni, ahol a villám emelkedik a színész rangjára.



A képek tehát magáról a villámról szólnak: arról, hogyan lehet villámot csinálni és arról, hogyan lehet villámot fotózni. Mert e képeken a villámok nem valódiak, hanem azokat maga a művész generálta: laboratóriumi körülmények között létrehozott felvételeit egy erre a célra épített Tesla-transzformátor segítségével alkotta meg, aminek 20-40 centiméteres kisülései, melyek feszültsége "mindössze" pár százezer volt. Szabó Dezső "Zeusszá vált", hogy a fotográfiára, a fotó mint médium működési módjára ráirányítsa a figyelmet.

Képeivel a fotózás mesterségéről és technikájáról beszél. Éppen ez az oka annak, hogy a filmtekercs szegélyei is a fotó részeivé válnak, és éppen ezért jutnak jelentős szerephez a kiállításon a Magasfeszültség sorozat werkfotói, vázlatai, valamint az Elektromos mező video loop is, bepillantást engedve e rendkívül komoly előkészületeket igénylő, komplex projekt munkafolyamataiba. A villám megörökítése egy rendkívül nehéz művelet, hatalmas technikai tudás igényel még akkor is, ha ezek a villámok "csak" egy Tesla transzformátor eredményei. Szabó Dezsőnek 26 tekercs filmre volt szüksége, hogy lefotózza a szimulált természeti jelenségeket.



Ma már szinte szitokszónak számít egy kortárs alkotásra azt mondani, hogy szép, mégis Horányi Attila szépnek titulálja Szabó Dezső képeit. Számára az teszi őket széppé, hogy látjuk, milyen hosszú utat kellett bejárni ahhoz, hogy létrejöhessenek, hogy látjuk mögöttük azt a végtelen technikai tudást és kreativitást, ami az alkotási folyamatot jellemezte. Mapplethorpe-i perfekcionizmus árad belőlük. Ugyanakkor maguk a fotók telt színeikkel, kevés formájukkal végtelen egyszerű és elemi szinten hatnak – a kész képek egy letisztult és redukált vizuális világot jelenítenek meg. Megformált alkotásokról van szó, melyek Horányi Attila szerint letámadják az embert és megdöbbentik. De éppen ezért nem nevezhetőek e képek szépnek, legalábbis a kanti értelemben vett szépnek nem. E képek szemlélése során ugyanis nem nyugalmat és harmóniát érzünk, hanem elidegenedést és feszültséget. Ezek a fotók nem a nyugalom fotói, hanem a kiüresedettségé. Ráadásul sokkal komplexebbek annál, minthogy egyszerűen rájuk aggassuk a "szép" jelzőt. E fotók fenségesek: fenségessé teszi őket maga a téma, a villám, mely túlnő az emberi mértéken, de az is, hogy tisztán látjuk az alkotási folyamatot.



Természetesen nem kell elmennünk ilyen mélységekig, hogy élvezhessük ezeket a képeket. A fotók önmagukban hatnak mint vizuális mélyfúrások, melyek a fotográfia természetét hivatottak feltárni. És ily módon kapcsolódnak e képek Szabó Dezső korábbi alkotásaihoz – az 1998-as Terepgyakorlattól kezdve, a Forgószélen (2001), az Égképeken (2002) és a Domborzaton (2003) át egészen a 2010-es Vulkánig –, melyek központi motívuma szintén maga a fotográfia, annak tartalmai és szociológiája.

Szabó Dezső Magasfeszültség című kiállítása a Trafó Galériában október 21-ig ingyenesen megtekinthető.

Fotók: Bach Máté