A Google szeptember 3-án a "glaukóma" szóra a következőt adja ki első helyen: "A glaukóma, vagyis zöldhályog sok esetben alattomosan kialakuló, a látást veszélyeztető súlyos betegség, mely kezelés nélkül vaksághoz is vezethet. Minden életkorban előfordulhat, mégis gyakoribb a 40 év feletti korosztálynál, fénytörési hibák eseteiben, bizonyos keringési betegségben szenvedőknél, cukorbetegeknél, ezen kívül kialakulását örökletes tényezők is befolyásolhatják (…)". Az írás dr. Dura Esztertől származik. Hozzáteszi, hogy "a zöldhályog népbetegségnek számít."

A Glaukóma című kötet programját bizonyos tekintetben már a cím jelzi: nem is pusztán azzal, amit ez a szó jelent, hanem azáltal, hogy azt – nevezetesen a zöldhályog nevezetű szembetegséget – egy orvosi szakterminussal mondja ki. A szó hatása, amelynek jelentésével az egyszeri olvasó nem feltétlenül van tisztában, egyfajta V-effekt, elidegenítő gesztus, aminek valódi értelme és célja – a kortárs költészet különféle testpoétikáinak kontextusában – abban rejlik, hogy a test ezúttal nem annyira a belülről megéltség, hanem a külső pillantás szempontjából váljon témává. Pontosabban: a kötet poétikájának lényeges eleme, hogy mindaz, ami itt a testtel, illetve a test által közvetített élettapasztalatokkal kapcsolatban megjelenik, egyfajta folyamatos fénytörésben (ld. definíció), váltakozó, pluralizálódó, egymásból és egymásba alakuló nézőpontok felől váljon ábrázolhatóvá. Világosan látszik, hogy ennek a törekvésnek az egyik előképe Borbély Szilárd helyenként kifejezetten alulretorizált, sőt akár katatón költészetében keresendő – ezt a jellemzőt Krusovszky Dénes az A testhez című kötetről írt kritikájában nem hatáskeltő eszköznek, hanem a borbélyi poétika "inherens tulajdonságának" nevezi. Borbély egyúttal a Glaukóma fülszövegének szerzője is. Ugyanakkor az is világos, hogy amíg Borbély nevezett kötetének beszédmódjában nem ritkán valamiféle barokkos, premodern hangot fedezhetünk fel, addig Áfránál már rögtön a cím jelzi egy másféle, a modernitásban gyökerező hagyomány megjelenését: egy ilyen kötet vagy verscím igen jól illene pl. Gottfried Benn karakteréhez.

A modernitás egyik alapproblémáját ugyanis a tárgy és a szemlélő közti megbomlott viszony, illetve a kettő között megjelenő horror vacui képezi – például Rilke egész költészete is értelmezhető ebből a szempontból. (Jól látszik, hogy mély és alapvető problémáról van szó, amelynek kapcsán két olyannyira eltérő szerző is közös szempontrendszer szerint válik tárgyalhatóvá, mint amilyen Benn és Rilke.) A kortárs poétikák egyik visszatérő motívuma, hogy ezt a bizonyos horrort egyenesen a testre vonatkoztatják: a test szupermetafora, de egyúttal médium is, amennyiben minden beszéd – így a költői is – testekből, sőt testekhez íródik. E poétikák "testközpontúságának" egyik lehetséges oka éppen a fenti kontextusban válik értelmezhetővé. Ezek szerint szemlélő és tárgy mintegy a (saját) testben omlik egymásba, illetve, másképpen megfogalmazva, a test válik annak terévé, ahol ez a viszony, a tárgyhoz való és azon keresztül lényegében az ember önmagához való viszonya helyreállítható, vagy ahol legalábbis kísérletet lehet tenni annak helyreállítására.



A Glaukóma ehhez a problémához egy ezzel szorosan összefüggő metanarratívát, nevezetesen a látás genealógiáját is hozzárendeli: a kötet bevezető és igencsak sokrétű költeménye magát a teremtést, a világ történetét és annak sejtett befejezését írja újra a szem orvostani és mitikus elemeket egyaránt vegyítő életén keresztül. Nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a glaukóma nem vakságot jelent (ld. szürkehályog), hanem egy olyan betegséget, amelynek inkább folyamatjellege van (ld. a fenti orvosi meghatározást – örökletes tényezők, lassú kialakulás, kezelhetőség – a betegségnek először ki kell fejlődnie, hogy egyáltalán műteni lehessen). A látás témájának lényegét érintő, a kötet hátlapján szereplő mottó – "itt minden csak az, / aminek éppen látszik" – nyilvánvalóan egy paradoxont fejez ki, hiszen semmi sem csak az, aminek látszik, amennyiben mindig valami másnak látszik; mindezt megerősíti a gnómaszerű tétel: "nem lehet az ember egyszer sem / ugyanazon a helyen, hiszen még / soha nem is volt ugyanaz a hely." (18.) A probléma tehát az, hogy a látás valamiképpen aszimmetrikus viszonyban van az idővel: pillanatképeket észlel ott, ahol az egészet igyekszik látni – és aztán "kitalálja hozzá / szépen az emlékeket" (Vár fölé, 17.) –, ellenben az, amit önmagában, közvetlen jelenlétében akar szemlélni, eliramodik előle.

A kötetben felbukkanó tételszerű részletekkel kapcsolatos legfontosabb kérdés nem az önmagában vett sikerültségükre vonatkozik, hanem arra, hogy az efféle metafizikai-meditatív "kiszólások" az összkép tekintetében mennyire képesek szervesülni. (Az idézett "soha nem is volt ugyanaz a hely" nyilvánvalóan a panta rhei hérakleitoszi problémájára utal.) Másképpen megfogalmazva: a fénytörések és az elbeszélői pozíciók váltakozásán keresztül vezet-e út az absztrakciótól a konkrétig, az orvosi pillantás hidegségétől (ld. Epikrízis, 13.) a konkrét és traumatikus élettapasztalatig?

A kötet e tekintetben, a visszacsatolások mozgásában – ahogyan "rá van csatlakozva mindenki / mások önzésére" –, nagyfokú koherenciát mutat, mégpedig anélkül, hogy a gondosan megvalósított koncepció monotóniát eredményezne. A hat ciklust bevezető arcképek egy felnövekvést ábrázolnak, az utolsó ciklus nyitódarabja azonban egy lefelé irányuló pillantással kezdődik: "először csak a cipője tűnt fel" (83.). A növekedéssel természetesen a perspektíva is változik, ahogyan az emlékek újratorzulnak és -rendeződnek: "elváltozások tárolják az emlékeket" (uo.). Itt tehát egy rejtett ellenpontozás működik, amelyhez hasonlóra még számos példát találunk a kötetben.

Az említett Gottfried Benn szellemét is idézi, és Áfra költészetére is igaz, hogy "nem ismeri a minthát" (Illat bontanásban, 87.) – a vizualitást, a közvetlenséget ismeri, de ez nem jelenti, hogy ne volna reflektált. (Az idézett sor egyébként is figyelemreméltó: a "minthát" könnyen olvassuk mintának [ld. cím – "szagminta"], ami pedig mentaként valóban illatként is létezik. A "mintha", amit nem ismerünk, ebben az asszociációs mozgásban az illattal együtt lebontódik.) A kötetben működő reflexió éppen a mindennapi élményanyag és a teoretizáló vagy elvontabb szakaszok közötti csereviszonyban rejlik: a két réteg kölcsönösen értelmezi egymást. Ennyiben a kötet önmaga folyamatos kommentárjaként is olvasható. Mindez megjelenik olykor az egyes műveken belül is: "elterülő mamája lábát masszírozta, / én meg a térről beszéltem, azóta / tudja, mihez képest van az ember" (Bizonyos képletek, 31.). A sorok zavarba ejtően sűrűk: az elterülő mama képe és a szobában lévő legalább három (?) ember éppen csak jelzett konstellációja egy absztrakciós kitérő – "a térről beszéltem" – után éppenséggel az időhöz tér vissza, hiszen a másik "azóta / tudja", hogy mihez képest van az ember. Térré lesz tehát itt az idő, ahogyan személyessé a személytelen – "a létezésnek a fájdalom a mása" (Kórhoz képest, 83.), és mikor az idő visszaszűkül, a szem élete is a végéhez ér, és "[K]itisztul, ami megszakad" (7.), és akármilyen stádiumot is ért el a zöldhályog, "úgyis meglátszik, az idő is / csak hulladék, de azért égeti / a szánkat" (87.).

A Glaukóma, túl azon a nem elhanyagolható szemponton, hogy többségében igen jó verseket tartalmaz, legalább két tényező miatt is figyelemreméltó mű. Egyrészt ritkaság az olyan verseskötet, ami szinte kiált egy klasszikus értelemben vett pszichoanalitikus olvasatért, egy olyan szempontrendszerért, ami a szereplírával kapcsolatos elképzeléseken túlmenően képes tematizálni tapasztalat és nyelv, esemény és szó viszonyát, és ennyiben vállalkozna a "szerző" rehabilitására, vagy legalábbis exhumálására – remélhető, hogy a recepcióban megjelenik egy ilyen hang. Másrészt lényeges, hogy a testről és a testhez való beszéd során Áfra szinte példátlan többszólamúsággal dolgozik: a Glaukómában a test ténylegesen testek tucatjait, betegek, holtak, vérségi és egyéb módon kapcsolódó testek sokaságát jelenti. Ezáltal a kötet egy egészen sajátos poétikai teret képez meg, amelyben, ha válaszokat nem is kapunk, de legalább értelme van a kérdezésnek, vagyis annak, hogy "keressük a megoldóképletet, / hogy mi végre a születés / és a nemlét mihez vezet" (Elzárt nézés, 91.).