színház
2012. 09. 05.
Denevérszárnyak az ablakban
Mészöly Miklós: Az ablakmosó - Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis
Aki járt már a Zsámbéki Színházi Bázison, tudja, hogy oda elzarándokolni önmagában is élmény. A nyár végén itt adta elő néhány felvidéki pályakezdő művész Mészöly Miklós Az ablakmosó című drámáját, ami már saját korában tiltott, mára elfeledett mű lett.
Először is elutazunk Zsámbékra, onnan még cirka húszperces autóúttal a műemlék rakétabázisra, (közben elhagyjuk Pest megyét), ott elidőzünk kicsit a hihetetlenül hangulatos és árban és kiszolgálásban is barátságos büfében, majd még egyszer útra kelünk, ekkor már gyalog. Öt-tíz percig kanyargunk egy autónyi széles, ritkán világított erdei csapáson, mire eljutunk egy tágas, egykor titkos katonai bázis raktárépületeként szolgáló üres hangárba. Ez egyfelől jóleső elégedettséggel tölt el – ha ennyire messzire jöttünk egy előadásért, hálásak leszünk, hogy végre védve vagyunk az esőtől, és boldogan ülünk be a rozsdás falak közé a kopott moziszékekbe, az alternatív kultúra elkötelezett híveiként veregethetjük meg saját vállunkat: igen, vagány, haladó értelmiségiek vagyunk itt mi mind, nem vitás. A karakteres helyszín alkatunktól függően elnézőbbé tehet, vagy felsrófolhatja az elvárásainkat, de semmiképp nem hagy hidegen.
Az első magyar abszurd drámaként is emlegetett Mészöly-darabot, Az ablakmosót ilyen környezetben műsorra tűzni hálás feladat: a nagyvárosi paranoia működőképes egy hangárban, ahol az ablaknyílásokat fedő fekete szemeteszsákokat zörgeti a szél, a mennyezet alatt pedig egy denevér kering szüntelen. A színpadkép kevés elemből áll össze: fekete nejlon adja a játékteret, rajta egy guillotine-szerű ablakkeret rolóval, egy (plazma)tévé-imitáció, és jópár kocka alakú, dobozként kinyitható Ikea-puff, amiket (napjaink trendjének megfelelően) többfunkciósan használnak a színészek – lesz belőlük franciaágy, móló, panelház.
Nádasdi monológja az előadás egyik ritkaságszámba menő, esztétikailag erős pontja volt. Hatásos rendezői megoldás még, ahogy kiderül, hogy Tomi és Nusi kapcsolata totál csőd: szappanopera-részleteket hazudnak szerelemről, vízpartokról és mólókról, de nem találják azt a romantikát, ami a ki nem mondott, tilos, lebegtetett izgalomban megvolt. A házmester öngyilkossága pillanatában Nusi kétségbeesetten felsikít, Tomi visszamegy Annihoz, újramondják a nyitójelenetet, de már más, illúziómentes hangon, kihagyva belőle a nagy élethazugságot, személyes univerzumuk két személyre zárását. Akár Ádám és Éva a Tragédiában: az anyában foganó új élet lesz a remény a Lucifer kalauzolta színek nagy tanulságai helyett.
Beleláthatjuk a madáchi párhuzamot, de nem tudhatjuk, és nem is számít, hogy szándékolt-e, mindenesetre része, érvényes síkja az értelmezésnek, mégis hiba lenne kizárólagos referenciaként kezelni: van ugyan paradicsomi első szín, magányos emberpár, várandós nő, de az ablakmosó, (bár overálja sokat sejtetően fekete és piros), nem egyértelműen luciferi alak. Komplikáltabb figura, igazságról beszél, saját magukkal és a valósággal szembesíti a darab szereplőit, spontán freudi analitikusként. Így nézve nem is annyira az új élet adja a zárójelenetben a reményt, inkább a problémákkal való őszinte, képmutatás nélkül való szembenézés, majd Anni ezt követő megbocsátása és a közösen átélt próba emeli új szintre a fiatal pár kapcsolatát. Elgondolkodhatunk tehát, és van is min, de ezek az erények egytől egyig a dráma szerzőjének köszönhetőek, az előadás ehhez nem ad sokat.
Tudjuk a rendező felvezetőjéből, hogy egy fiatal, munkanélküli színészeket foglalkoztató ösztöndíjprogramról van szó. A szereplők pályakezdő felvidéki színészek, alakításaik láthatóan útkeresések, egyelőre azonban egyikük sem ad kiemelkedőt. Az egyetlen plasztikus figura a Kassai Thália Színház színésze, Nádasdi Péter alakította házmester, rajta kívül Lax Judit nyújt emlékezetest, pedig őt inkább felejtenénk: modoros, affektáló, zagyva szövegmondása és állandó szemmeresztgetése annyira irritáló, hogy már-már koncepciónak gondoljuk. Színpadi jelenléte folyamatosan arra késztet, hogy elképzeljük, az amúgy briliáns, sokszor költőien sűrű Mészöly-szöveget mennyire jól is elő lehetne adni. Mert lehetne: a dráma ráadásul nem szájbarágós, nem merül ki saját kora, az ötvenes évek kritikájában, egzisztenciális kérdéseket feszeget. A rendezői koncepció tétova lépéseket tesz egy komplex antiutópikus fogyasztói társadalom kritikája felé, de nem szab irányt.
Nem dönti el, az ablakmosó tényleg az igazságra világít-e rá, és leleplezi a fiatal pár élethazugságát, vagy csak a felszínre hozott testi ösztönökkel rombolja le az igazi szerelmet. A többféle értelmezhetőség persze erény, de biztos kezű rendezés híján minden teher a színészek vállára kerül, akik látványosan roppannak össze ez alatt. Maszatolás folyik másfél órában, amit megment, hogy nagyon-nagyon jó szöveget hallunk, és fejben kétségbeesetten próbálunk előadást képzelni hozzá, a felettünk köröző denevér azonban egyre többször érdekesebbnek bizonyul, mint az, ami a színpadon folyik.
Mészöly Miklós: Az ablakmosó
Ablakmosó - Lax Judit
Tomi - ifj. Havasi Péter
Anni - Tarr Csilla
Nusi, házmesterné - Rab Henrietta
Lajos, házmester - Nádasdi Péter
Díszlet- és jelmeztervező: Kósa Annamária
Dramaturg: Forgács Miklós
Rendező: Száz Pál
A Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis
2012. augusztus 23.
Az első magyar abszurd drámaként is emlegetett Mészöly-darabot, Az ablakmosót ilyen környezetben műsorra tűzni hálás feladat: a nagyvárosi paranoia működőképes egy hangárban, ahol az ablaknyílásokat fedő fekete szemeteszsákokat zörgeti a szél, a mennyezet alatt pedig egy denevér kering szüntelen. A színpadkép kevés elemből áll össze: fekete nejlon adja a játékteret, rajta egy guillotine-szerű ablakkeret rolóval, egy (plazma)tévé-imitáció, és jópár kocka alakú, dobozként kinyitható Ikea-puff, amiket (napjaink trendjének megfelelően) többfunkciósan használnak a színészek – lesz belőlük franciaágy, móló, panelház.
Nádasdi monológja az előadás egyik ritkaságszámba menő, esztétikailag erős pontja volt. Hatásos rendezői megoldás még, ahogy kiderül, hogy Tomi és Nusi kapcsolata totál csőd: szappanopera-részleteket hazudnak szerelemről, vízpartokról és mólókról, de nem találják azt a romantikát, ami a ki nem mondott, tilos, lebegtetett izgalomban megvolt. A házmester öngyilkossága pillanatában Nusi kétségbeesetten felsikít, Tomi visszamegy Annihoz, újramondják a nyitójelenetet, de már más, illúziómentes hangon, kihagyva belőle a nagy élethazugságot, személyes univerzumuk két személyre zárását. Akár Ádám és Éva a Tragédiában: az anyában foganó új élet lesz a remény a Lucifer kalauzolta színek nagy tanulságai helyett.
Beleláthatjuk a madáchi párhuzamot, de nem tudhatjuk, és nem is számít, hogy szándékolt-e, mindenesetre része, érvényes síkja az értelmezésnek, mégis hiba lenne kizárólagos referenciaként kezelni: van ugyan paradicsomi első szín, magányos emberpár, várandós nő, de az ablakmosó, (bár overálja sokat sejtetően fekete és piros), nem egyértelműen luciferi alak. Komplikáltabb figura, igazságról beszél, saját magukkal és a valósággal szembesíti a darab szereplőit, spontán freudi analitikusként. Így nézve nem is annyira az új élet adja a zárójelenetben a reményt, inkább a problémákkal való őszinte, képmutatás nélkül való szembenézés, majd Anni ezt követő megbocsátása és a közösen átélt próba emeli új szintre a fiatal pár kapcsolatát. Elgondolkodhatunk tehát, és van is min, de ezek az erények egytől egyig a dráma szerzőjének köszönhetőek, az előadás ehhez nem ad sokat.
Tudjuk a rendező felvezetőjéből, hogy egy fiatal, munkanélküli színészeket foglalkoztató ösztöndíjprogramról van szó. A szereplők pályakezdő felvidéki színészek, alakításaik láthatóan útkeresések, egyelőre azonban egyikük sem ad kiemelkedőt. Az egyetlen plasztikus figura a Kassai Thália Színház színésze, Nádasdi Péter alakította házmester, rajta kívül Lax Judit nyújt emlékezetest, pedig őt inkább felejtenénk: modoros, affektáló, zagyva szövegmondása és állandó szemmeresztgetése annyira irritáló, hogy már-már koncepciónak gondoljuk. Színpadi jelenléte folyamatosan arra késztet, hogy elképzeljük, az amúgy briliáns, sokszor költőien sűrű Mészöly-szöveget mennyire jól is elő lehetne adni. Mert lehetne: a dráma ráadásul nem szájbarágós, nem merül ki saját kora, az ötvenes évek kritikájában, egzisztenciális kérdéseket feszeget. A rendezői koncepció tétova lépéseket tesz egy komplex antiutópikus fogyasztói társadalom kritikája felé, de nem szab irányt.
Nem dönti el, az ablakmosó tényleg az igazságra világít-e rá, és leleplezi a fiatal pár élethazugságát, vagy csak a felszínre hozott testi ösztönökkel rombolja le az igazi szerelmet. A többféle értelmezhetőség persze erény, de biztos kezű rendezés híján minden teher a színészek vállára kerül, akik látványosan roppannak össze ez alatt. Maszatolás folyik másfél órában, amit megment, hogy nagyon-nagyon jó szöveget hallunk, és fejben kétségbeesetten próbálunk előadást képzelni hozzá, a felettünk köröző denevér azonban egyre többször érdekesebbnek bizonyul, mint az, ami a színpadon folyik.
Mészöly Miklós: Az ablakmosó
Ablakmosó - Lax Judit
Tomi - ifj. Havasi Péter
Anni - Tarr Csilla
Nusi, házmesterné - Rab Henrietta
Lajos, házmester - Nádasdi Péter
Díszlet- és jelmeztervező: Kósa Annamária
Dramaturg: Forgács Miklós
Rendező: Száz Pál
A Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis
2012. augusztus 23.
Szerzők
-- Földy Lilla-Molnár Illés --
További írások a rovatból
színház
A MáSzínház KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” előadásáról
Más művészeti ágakról
gyerek
Mit jelent az ifjúsági irodalom ma? – kerekasztal-beszélgetés