Megvallom, nem hallottam és nem is láttam még Snétberger Ferenc gitárjátékát, szemben néhány nagyszerű gitárossal (John Mc Laughlin, Paco de Lucia, Al di Meola, Larry Coriel, Bireli Lagren, John Scofield, Pat Matheny és Ralph Towner voltak talán a legfontosabbak) akiket élőben is sikerült meghallgatnom - így némi izgalommal vártam a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőkkel teli koncerttermében.

A nyitó Manuel De Falla: "El amor brujo" nagyon visszafogott volt Pejtsik Péter vezénylésében: szép, de egysíkú volt a zenekar játéka - különösebb dinamikai fordulatok nélkül.

Joaquin Rodrigo: "Concerto de Aranjuez"-ére Snétberger is feljött - illetve leült a szinpadra, gitárral az ölében. Tekintve, hogy ez a "klasszikus" koncert volt - szimfonikus zenekarral és mikrofonokkal körbevéve -, kicsit bántotta szépérzékemet a beépített (gondolom piezo-) hangszedő és a gitártest (jazz gitároknál megszokott) alsó szarva. Azért kellemesen búgtak a mély hangok a jó akusztikájú, nagy légtérfogatú teremben - az erősítőknek és hangszóróknak köszönhetően.

Legalábbis az első félidőben a gitárfutamok "elmaszatoltak" voltak: inkább csak sejteni lehetett a zenei intenciót, mint pontosan hallani a hangokat. "Klasszikus" gitárosoktól megszokhattuk, hogy jó ideig tart a "bemelegedés" - ez azonban már túl hosszúra nyúlt.

A szünet után Snétberger Ferenc bejelentette, hogy olyan ember jön a szinpadra, akivel még nem játszott (!!!), de akivel szeretne ezután. A szinpadon Lendvay József jelent meg, hegedűvel a kezében. Snétberger: "Empathy" című szerzeményében inkább csak a viselkedésén érződött az, hogy "tud valamit" (ami különösen S.F. szinte görcsösen feszült testtartásával szemben tűnt fel) valamint azon, hogy - mindenki mással szemben - kotta nélkül, fejből játszott. Hogy tiszteletből és nem tudatlanságból, arra abból jöttünk rá, hogy egyszer - furcsán is jött ki - ő lapozott Snétberger helyett.

Aztán az "Empathy" után egyedül jött a színpadra, és előadott egy szólót. Nehéz leírni azt a zsenialitást, ahogy bal kézzel hajlított plusz szólamokat csempészett a játékába, majd meg vonóütésekkel játszott futamokat. Csak most érződött, hogy a taps mindezidáig milyen visszafogott volt: ezúttal elismerő kiáltások és dübörgő tapsvihar fogadták az előadást.

Végül elhangzott Snétberger Ferenc legismertebb szerzeménye, a roma holocaust emlékére írt "In memory of my people". Ahogy a reprízeket megelőlegező tapsok is mutatták: a gitárjáték siker volt, de nem átütő. Az est fénypontja, és Snétberger Ferenc 50-edik születésnapi ajándéka - kétségkívül Lendvay József szólója maradt.

A szinti/roma gyökerekkel rendelkező Snétberger Ferenc 1957-ben született, Salgótarjánban. Fiatal korában édesapja gitárján gyakorolt, tizenévesként klasszikus gitárjátékot tanult, majd a Bartók Konzervatórium jazzgitár szakára járt. 1988-tól Berlinben él.

Nagyon szeretném, ha a kedves olvasó nem értené félre a szándékomat: nem "kioktatni" akarom Snétberger Ferencet - hisz nem remélem, hogy olvassa szerény írásomat. Inkább dícsérni - vagy inkább mentegetni szeretném őt, mert ez így fair, és óvni a követőket.

És nincs semmi bajom Snétberger Ferenc gitárjátékával. A technikával van bajom - mert amit ki lehet hozni egy rossz játéktechnikából, azt ő - ha küszködve is, de - kihozta. Ennyi fért bele.

A szóban forgó technika jazz-gitározás és spanyol-gitározás hibrid, ráadásul olyan öszvér, amely mindkét játék terhét a vállán cipeli.

De lássuk, mire gondolok: Snétberger a bal kezével ritkán (és rövid ideig, kissé bizonytalanul) fog nagybarrét - a hüvelykujjal támasztott nyak ezt rendkívül fárasztóvá tenné. Ez a korlát a klasszikus-gitározásból ered, ő azonban nem használja ki e technika cserében nyújtott előnyeit: nem tud széles ujjfekvésben játszani (azaz ujjai egymáshoz közel mozognak). A jazzgitárban megszokott, hogy a játékos - mivel a tenyerével és nem a hüvelykujj begyével támasztja a nyakat - a hüvelykujjal is benyúl a húrok közé. A klasszikus-gitározásban azonban ez súlyos hiba, különösen ahogy én - aki viszonylag közel, de egyben alatta (!!!) is ültem - láttam a hüvelykujját a nyak tetején (azaz a tenyerében volt a gitár nyaka).

A jobb kezét vagy pengetőként (a flamenco-ban megszokott 5 köröm helyett) használja (a hüvelykujját szinte csuklóból mozgatva penget), vagy pedig a mutató- és gyűrűsujjával váltakozva penget (klasszikus gitár). A tremolót három ujjal (plusz hüvelyk) pengeti - a kisujját pedig egyáltalán nem használja. A tremoló elmosódott, akadozó és rövid. Az ujjaival kizárólag fölfelé penget (ahogy a klasszikus-gitárosok, szemben a flamenco-gitározásban megszokott "rasgueados"-al)..

A jazz-gitározás terén legalább meggyőzött Snétberger Ferenc. Arra a technikára gondolok, amikor ugyan pengetővel pengetnek (amit a hüvelyk- és mutatóujj közé szorítanak), ám a középső ujjakkal statikus akkordokat kevernek a játékhoz. Mert ebben nagyon jó volt Snétberger, és "klasszikus" játéka is a leginkább erre a technikára hasonlított .