Dühöng e Bábel / JAK tábor 4. nap / PRAE.HU

Útközben, s a cukrászdában is megállítanak a helyiek és elmondják, milyen más most a tábor, mondja ezt benn is majdnem mindenki, most nem a nagy lerészegedés a menő, hanem a beszélgetések, a közös ping-pong meg egyéb. Többek szerint évek óta a legjobb Szigliget.

György Péter előadása elmaradt, a pletykák miatt érzem fontosnak leírni, nem sértődött meg, nem is utál bennünket. Délután Benedek Anna moderálásával a digitális archívumokról, adatbázisokról, múzeumokról Balogh Endre, Rév István és Bátorfy Attila beszélgetnek, azok előnyéről, hátrányáról, hiányosságairól és a fejlesztési lehetőségekről, a fejlesztések szükségességéről. Majd JAK Retro: "Szájbarágás" következik, Sziveri János költészetéről Reményi József Tamás, Keresztury Tibor, Balázs Attila, Kollár Árpád, Nemes Z. Márió beszélgetnek, Orcsik Roland moderál.

Este a JAK-sorozatszerkesztők Áfra János Glaukóma, Bencsik Orsolya Akció van!, Váradi Nagy Pál Urbia című kötetét, Nagypál István A fiúkról, valamint az Add ide drámád II-t mutatják be, úgy gondolom, erről a beszélgetésről még sokat fogunk hallani, olvasni.

S beszámoló helyett inkább az előző beszélgetésből maradjon itt a Bábel, hiszen a Sziveri-esten levetítve, saját olvasásában is hallottuk, a Néma Gyereken pedig Sopotnik Zoli is felolvasta:

erőlködöm emelkedném - nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom

bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol

talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást

langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt

általánosít az intenzív osztály
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál
szemed tükrét hagyd csak itt nekem
nélküle értelmét semminek nem lelem

csöndesen beborul szenesedik az ablak
lényem legbenső kuckójába raklak
mitévő legyek szállnak
árnyam körül a szárnyak

és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe

megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt –
párna gyötri a hátamat

a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről

hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom

egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás

tekintetem mint padlón a szappan
odafagyott oly mozdulatlan
testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt bábeli épület

meddig leszek még bőrömnek bérlője
a józanság olykor ráront az élőre
pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat

annak ki urasan végezheti dolgát
minek megjátszania a szolgát
érdemes-e menekülni innen
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem

bestiák sora sürög-forog
egyikük hörög másikuk morog
farkát morzsolva réved a sátán
szőrzete felmered a hátán

szenny nemesíti a lázongó kant
tükörből lesem e bárdolatlant
mint lantokat forgató rozsdás eke
előttem gördül hiányzó kereke

tűvel átdöfött fallosza himbál
láthatja bárki aki csak kint áll
minemű lény ő ha szája habzik
ha magáért hevül ha önmagával bagzik

ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára

a levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog

félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül

most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál

semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem

a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve

üregek végén üregek vannak
egyremegy neveznek nősténynek kannak
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda

új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré

huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja

megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom

Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

Van valami baljós érzetem késő este, a Szegőnek mondom is, hogy A rémkirály nem megy ki a fejemből, a fülben cseng, mit cseng, üvölt: "Jó gyermek, jöjj, a váram szép, / ott vígan játszom veled, míg élsz; / benn színes, tarka a hímes rét, / s anyám néked adja színes köntösét". És meg is érkezik a kellemetlenség, egy helybéli rosszarc betéved, 3 órán át füvet koldul meg kellemetlenkedik, miközben azt állítja, polgárőr, aztán begurul, hogy itt senkinek nincs füve, Szigliget tényleg nagyon píszí, még drogprevenciónak is felfogható előadások is voltak, meg piálni se tud, mert a büfé épp zárva, szóval berúgja az ajtót, Ádámék kihívják a rendőrséget, aztán elviszik. Noha végül vidáman, slusszpoénokkal zárul a történet, a kellemetlenségek okozta adrenalin nem akar csitulni, reggel hétig beszélgetünk az erkélyen. A slusszpoénokról már csak azért sem írok, mert Matyi ötletét teljes szívemből támogatom: a sztorihoz kell egy novellapályázat.