Még mindig a fülemben cseng Máté szava, aki azt mondta a fesztivál előtt, hogy ha hazafelé boldogan szállunk fel a buszra, akkor ő már jól végezte a dolgát. Ezért is kezdtem rögtön ennek konstatálásával, s talán mondanom sem kell, hogy ilyen indulással borítékolni lehetett az eredményt.

Hajnali kelés, a szokásos bénázás a helyszínnel, mármint hogy ki melyik parkolót érzi a parkolónak, aztán bezsúfolódás a kisbuszba, majd zötykölődés. Végül a sofőr nem biztos a dolgában, ezért meg kell nyugtatni, hogy ott, az az épület az, amit mi keresünk.

Aztán lassú, bizonytalan beszállásolás a kollégiumba, ahol a szobámban szinte már jólesően regisztrálom a tavalyi XXI. századi zuhanyozó újabb változatát. Ahogy tavaly sem, most kissé nyugodtabb és kitartóbb próbálkozás után sem tudok rájönni, hogyan működik. Zuhanyként persze rendben, csak ez mintha valami vízmasszázshoz is tartalmazna elemeket, ám azok egyértelműen használhatatlannak bizonyulnak.

Még van némi idő, hogy odaérjünk a délelőtti koncertre. A helyszín megint csak ismerős, a közönség is szinte megszokottá vált, a zenészek visszatérő vendégek itt. Bár idén egyszer sem fordult elő, hogy a színpadon ültem volna, mégis érezhető volt az intimitás, a személyesség.



A koncerten játszott daraboknak azonban ez nem tett jót. Mozart zongoranégyese (Mozart: Esz-dúr  zongoranégyes, K493. Gallardo, Ovrutsky, Boyd, Rudin) és Bartók szonátája (Bartók: Első szonáta hegedűre és zongorára, Sz 75, BB 81. Kokas K., Laakso) is, azt kell hogy mondjam, iskolásra sikeredett. Vagyis el lett játszva, többé-kevésbé hibátlanul, csak épp a plusz, az előadás a propos-ja hiányzott belőle, hogy ne mondjam azt, a lelke.



Brahms magyar táncai (Brahms: Magyar táncok, válogatás, Wo01. Kocsis, Wosner) alatt tudatosodott bennem, hogy most egy futottak még koncertet hallgatok. Nagyra becsülöm Kocsis Zoltán tudását karmesterként, zeneszerzőként és különösen zongoristaként, és társa, Wosner is nagyon jó volt. Személy szerint én kifejezetten élveztem a játékukat, mivel azt vettem észre, hogy a két zongorista a tempó csúsztatásával kísérletezik, az így létrejövő aszinkronnal. Szóval az agyam elégedett volt, maga a muzsika viszont nagyon is elcsépelt lezárásként érkezett.



Nem akarom mindezzel a fesztivál minőségét alábecsülni, mivel ez is a dolog intimitásához, személyességéhez járult hozzá, és nem kis mértékben: ide nem világsztárok járnak, jól bejáratott koncertprogrammal, hanem egymást személyesen is ismerő fiatal zenészek (az említett kivétellel). Néha ez nagyon jól sül el, néhol viszont kevésbé.

Mivel a délutáni programig ebédelnem kellett valahol, újra szembesültem azzal a ténnyel, legalábbis saját inkompetenciámmal, hogy nem találok középkategóriás éttermet. Van finom, jó környezetben, szépen feltálalt étel fogásonként 1 500 Ft körül, illetve a büfé különböző árnyalatai se nem olcsón, se nem elfogadható minőségben.

A délután lazán kezdődött, először Réz András filmzene előadását hallgattam meg. Mivel nyilvánvaló volt, hogy itt egy sorozat egyetlen darabjába hallgattam bele, meg sem szólaltam, és most is csak töredékes impresszióimról számolhatok be. Réz András egyik kulcsfogalma a közhely volt, a zenei közhely. Láttunk néhány filmrészletet, s bennük a zenei közhely filmes alkalmazását.



Csak itt mondom el, de nekem maga a közhely fogalma zavaros. Legalábbis számomra, mivel egy fogalommal illeti a sensus communist, azaz a mindenkiben – feltehetően – meglévő tudást, amit néha józan paraszti észnek is nevezünk a kitsch-el, azaz a giccsel.

Persze, különösen zenei értelemben létezik átjárás a kettő között, én mégis úgy gondolom, hogy két teljesen különböző dologról van itt szó, és ezt nem ártott volna legalább felületesen megemlíteni. Különösen, hogy Réz András filmesztéta, aki feltehetően nem a giccsel foglalkozik, hanem a sensus communis alapján tesz ízlésítéleteket.

Ugyanakkor szórakoztató volt az előadás és habkönnyű, azzal a többször is kiemelt tanulsággal, hogy ne zavarjon senkit az, ha nem ért valamihez (filmnézés közben).

Némi szünet után Kutasy előadásával folytatódott a délután, ugyanazon a helyen, a Kapos Szállóban. A hőség kezdett tűrhetetlen lenni, ventillátor illetve szellőzés nemigen volt, szóval kellett némi heroikus hozzáállás az egészhez.



Ez egyébként Kutasy-n is érződött, és neki jól állt a heroizmus. Lenyűgöz, ahogy egyszerűen fogalmazva, közérthetően beszél egy-egy hanglépés, egy-egy moduláció, zenei lépés létjogosultságáról. Minthogy pedig az esti koncert zenedarabjairól van itt szó, előkészületnek is nagyon hasznos, az értő befogadáshoz. Már ha valaki értő módon akar befogadni, és nem a szívével, a lelkével. Mert nálam az előbbi munkahelyi ártalom.



A délutáni koncerten már ezen ismeretekkel is felvértezve meresztem a füleimet, így hallgatom Beethoven zongorás trióját (Beethoven: Esz-dúr zongorás trió, op. 70. No.2. Ibrabimova, Zlotnikov, Wosner) és Strauss Művészélet-keringőjét (ifj. J. Strauss: Művészélet-keringő. Gitlis, Ovrutsky, Boyd, Altstaedt,  Gallardo, Kllenyán, Szabó Á.), amelyek nem sok nyomot hagynak egyébként bennem. Kutasy azonban alig mondott valamit Paganini duójáról, azon az általánosságon túl, amit Paganiniről megtudtunk. Így kellemes meglepetésként ért a darab.



Előtte azonban még Homoki Gábor lépett a színpadra, és ült – ezúttal – zongora mögé. Amint bejelentette, Elvis Presley halálának évfordulójára zenél most. Elénekelte a Love me tender-t, és még valamilyen más Elvis számot. Amellett, hogy nagyra becsülöm Elvist, nem teljesen értettem, hogy miért van szükség erre a magánszámra, ezért jobb híjján a személyesség rovására írtam.



Végül a Paganini-darabban (Paganini: Hegedű-fagott duó MS 130/3 Ovrutsky, Chenna) a fiatal hegedűs nagyon jól játszott, ez biztos. Vagy inkább nagyon tisztán és pontosan, ami néha a gyorsaság rovására megy. Szóval tagadhatatlanul egy remek (iskola)előadást hallottunk tőle, amiből csak Paganini zsenialitása hiányzott. Ezt azonban váratlan módon a fagott pótolta. Hihetetlenül jól játszott Diego Chenna, szóval ez a darab – némi csavarral ugyan, de – zseniálisra sikeredett.



Hallottunk még egy cigányzenekart is (Oláh Ernő és cigányzenekara), ahogy értesültem, egyébként a Corner étteremben játszanak. Személy szerint nem rajongok a cigányzenéért, de ezek most tényleg jól játszottak, a prímás különösen kiváló volt. Ám a mai nap meglepetései ezzel még nem értek véget: egyszer csak egy különös, kék bársony öltözetű öregúr jelent meg a színpadon, a zenészek nagy tisztelettel köszöntötték, majd közös muzsikálásba kezdtek.

Ivry Gitlisnak, a különös öregúrnak nem csak a külseje, a játéka is meglehetősen szokatlan volt. Kezdve ott, hogy eszébe sem jutott versenybe szállni a prímással: rendkívül finoman, alig egy-két gyorsabb futamot játszott, leginkább csak improvizált a cigányzenére, s ha nem is háttérben maradt, de előtérbe sem került.



Amellett, hogy rendkívül finoman játszott, volt még valami más furcsaság is a játékában. Különösen, amikor a prímással párhuzamosan játszottak, akkor érződött, hogy valami nem stimmel a zenében. Kimondom, nem kerülgetem a forró kását, különösen hogy a szünetben hallottam, hogy már az előző napon is fellépett, "kéretlenül" Kokas Katalin mellett, s ahogy kollégám fogalmazott, mintha kicsit hamis lett volna ott is.

Csakhogy amit játszott, az egyáltalán nem volt hamis. A többi hegedűhöz képest szólt csak "hamisan". Ugyan csak tippelek, hiszen még az én fülem sem képes azonosítani azt a sok-sok skálát, hangolási rendszert, amit a világban használnak, használtak, ám nekem az volt az érzésem, hogy az öregúr tiszta intonálásban játszik.

És itt válik szomorúvá a dolog, mégpedig nem az öregúr számára, aki következetesen az ő hangolási rendszerét használta. A szomorú az, hogy sem a klasszikus zenész, sem a cigányzenekar nem hallotta ezt, s így nem tudott alkalmazkodni hozzá. Ezért játszottak "hamisan".

Nem egészen 300 éve vezették be az egyenletes legebésű temperálást, amelyben ugyan minden hangköz egy picit "hamis", cserébe azonban minden hangnemben lehet játszani és minden hangnembe lehet modulálni. E – zenetörténetileg – rövid idő alatt eljutottunk odáig, hogy alaposan képzett zenészeink már fel sem ismerik a másféle temperálást, s ha mégis hallják, hogy valami "hamis", akkor sem képesek a megfelelő hangolásban játszani, "beragadtak" az egyenletes temperálásba. Nekem erről szólt ez az előadás, ez a "hamisság".



A szünet után egy darabjaira szedett, és nem túl meggyőzően összeszerelt Mozart vonósnégyest (Mozart: c-moll adagio és fúga vonósnégyesre, K546. Ibragimova, Lesták Bedő, Boyd, Kokas D.) hallhattunk. A mű egyébként eléggé ismert, nekem legalábbis nagyon az, ezért néha zavart, hogy egy-egy fordulat miért nem akar kibontakozni a zenészek játékából. Aztán egy darabig összeállt, majd megint csak szétesett. Szerintem kifejezetten rossz előadás volt.



Kodály, A csitári hegyek alatt (Kodály: A csitári hegyek alatt - dal. Tokody, Muskát, Kocsis): újabb banális választás. Az előadás, az énekesek nagyon jók, gratulálok, de nem hallottuk ezt már ezerszer?

Aztán bekövetkezett az est fénypontja, a non plusz ultra (R. Strauss: Metamorfózisok, tanulmány 23 vonóshangszerre, TrV 290.). Ez egyébként a színpadon is érződött, hiszen 23 vonós (Kocsis, Kelemen, Ovrutsky, Kállai, Ibragimova, Lesták Bedő, Bangó, Simon, Miklós, Molnár, Varga, Römer, Boyd, Kokas K., Fekete, Homoki,  Rudin, Altstaedt, Kokas D., Sovány, Bolyki, Fejérvári, Tabányi, Hew) nem kis helyet foglal, és nem kis idő alatt vonul fel a színpadra. A 23 vonós között pedig az első sorban ült Bolyki György, a fesztivál igazgatója, csellója mögött.

Ifj. R. Strauss: Metamorfózisok, tanulmány 23 vonósra TrV 290

Talán Kutasy előkészítése tette, talán saját egyéni érzékenységem, de ez a darab most nagyot ütött. Pontosan, szépen és hatásosan szólalt meg minden hangszer, külön-külön és együttesen is. Megint csak személyes érzékenység lehet, de én különösen kifejezőnek találtam a balvégen Kelemen Barabás játékát, amely – legalábbis számomra – tökéletessé tette Kocsis karmesteri koncepcióját. Kutasy-val szemben viszont, legalábbis ő nem említette, én a zeneszerző dodekafónia felé közeledését hallottam a darabban.

Kissé megkésve, de végül még egy tárlatvezetésre is hivatalosak voltunk aznap este. A koncert ugyan tovább nyúlt, ám Sturcz János, tárlatvezetőnk is ott ült, tehát ő is késett, azaz mindannyian pontosan késtünk.



Nem posztom a kortárs képzőművészeti alkotásokról kritikát írnom itt, a zenei rovatban, ami tőlem telik mégis megteszem. A művek elrendezése olyan volt, hogy amint belép az ember a terembe, rögtön egy instant, hatásos alkotással nézzen szembe. A bejárati teremben olyan alkotások voltak, amelyek bármilyen ízlésű látogatóból valamilyen hatást váltanak ki, ha mást nem, hát viszolygást vagy ellenérzést. Tagadhatatlanul művészi alkotások voltak.

A következő teremben is nagyrészt ilyen egyértelmű alkotások voltak, bár már keveredett közéjük olyan is, amely némi magyarázatot igényelt. A több magyarázatot igénylő alkotások inkább a kiállítás végén, az utolsó teremben voltak. Az egyes termeknek viszonylag jól érzékelhető koncepciója, egységesítő elképzelése volt, különösen a tárlatvezetéssel kombinálva.

A képek kiválogatása kétféle módon történt: egyrészt Sturcz János, a kurátor személyes válogatása, másrészt egy nemzetközi bizottság által kiválogatott képek. Ahogy ez Sturcz tárlatvezetésében is elhangzott, és véges-végig érződött, a képek egytől-egyig személyes ismerősei, alkotóik nagy része egykori tanítványai voltak.

Maga a tárlatvezetés így nem csupán az egyes alkotások elemzésére szorítkozott, sokkal inkább, és sokszor szinte kizárólag az életmű, a pálya, a koncepció és az eszközök kiválogatása játszott szerepet benne. Kétségtelenül szakértő, átfogó, alapos és személyes tárlatvezetésben volt részünk.

1

2

3

4

5

6

7

8

 
Személyesen mégis megjegyzem, hogy én azok közé tartozom, akik elfogulatlanul próbálnak közeledni a műalkotásokhoz. Én megállok, körbenézek és várom, hogy valamelyik műalkotás megszólítson. Csak ahhoz megyek oda, további ismerkedésre, amely személyesen megszólított. Csak ezután nézem meg azt, hogy ki alkotta, mi a címe és az egyéb részleteket, többek között a koncepcióját. Ezúttal mixeltem a két módot, mivel Sturcz tárlatvezetését hallgattam, és bámultam azokat a műalkotásokat, amelyek megszólítottak.

A nap annyira zsúfolt és élményekben gazdag volt, hogy egy kis éjszakai sétával próbáltam elcsitítani a gondolataimat, mielőtt álomra hajtottam volna a fejem. Reggel a zuhany ismerősként fogadott, a szokásos frusztrációval, hogy zuhanyként ugyan tudom használni, de futurisztikus sokat sejtetőségében funkciótlan.

A másnap délelőtt Kutasy elemzéseivel kezdődött. Megint megcsodáltam érthető előadásmódját, és újra szembesültem azzal a ténnyel, hogy a legtöbb klasszikus műveltségű zenész, zeneértő nem nagyon tud mit kezdeni a minimál zenével. Kutasy javára legyen mondva, hogy ő legalább élvezettel hallgatta a példaként hozott Kronos Quartet Reich-előadást, és persze a helyzetből adódóan is olyan közönséghez kellett beszélnie, akik klasszikus zenén nőttek fel. És ugye valóban igaz az, hogy a minimál zene kevés elemből építkezik, ezért ismétel. Csak hát van itt még egy pár más dolog is, ami miatt élvezhetővé válik.



A Haydn trió (Haydn: G-dúr zongorás trió, Hob. XV/25 Ibragimova, Rudin, Wosner) Kutasy értelmezésével, és anélkül is jó volt, de az előadásból hiányzott a reveláció. Brahms csellószonátája (Brahms: e-moll szonáta gordonkára s zongorára op. 38. Zlotnikov, Gallardo) sem volt egy maradandó élmény, talán türelmetlenségem miatt, hogy mikor szólal meg végre Reich darabja, a Kelemen Kvartett előadásában. A csellista játéka viszont nagyon tetszett, különösen amilyen átéléssel tette a dolgát. 

Brahms: e-moll szonáta gordonkára és zongorára, op. 38. Zlotnikov, Gallardo

Valószínűleg rossz helyen ültem. Túlságosan elöl, kissé a balon. Kelemen Barnabás először beszélt, illetve beszélni próbált a közönséghez, a hegedűre szerelt mikrofon segítségével. Eltartott egy darabig, amíg hallani lehetett, aztán kissé túlságosan is. Én mindenesetre az egész darabban túl hangosan hallottam őt, a hangszórókból megszólaló zene és az élő zenészek által előadott zene dinamikája csak nem akart tökéletesen összeállni.

Ugyanakkor világosan hallatszott, a dinamika kiegyenlítetlensége ellenére is, hogy a zenekar jól játszik, átgondolt koncepciója van a zenéről, és Reich Triple Quartet-je összeáll (Reich: Triple Quartet. Kelemen Quartet). Ebben talán személyes segítségem volt, hogy véges végig éreztem a párhuzamot Reich másik darabja, a Different Trains és a Triple Quartet között.

Steve Reich: Triple Quartet. Kelemen Quartet

Volt még némi idő a hazautazás előtt újabb ebédet keresni, ezúttal a lehető legrosszabb választással: inkább az étvágyam ment el, mint jóllaktam 800 Ft-ért. Aztán az egyre tűrhetetlenebb hőségben sétáltam Kaposváron.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

 
A városra, legalábbis annak egy részére valóban illik az "ékszerdoboz" kifejezés. A házak felújítva, színesek, az utcák műemlékekkel, látnivalókkal és szórakozóhelyekkel vannak teli. Majd ahogy az egy kisvároshoz illik, egyszer csak elfogy a belváros. Egy irányban még nagyobb parkok, hivatali épületek vannak, aztán főként emeletes házak. Ezt már tegnap láttam. Ezúttal a vasútállomáson túlra igyekeztem, ott néztem körül. Ahogy megítélem, a nem szép, a szegény negyedben. Mert az is van mindenhol.



Végül némi izgatott várakozás után, de tényleg boldogan szálltam a hazafelé tartó buszra. Nagyon kellemes élményekben volt részem, sok jó, és néhány kiváló előadást is hallottam, hatásos műalkotásokkal ismerkedtem meg, és talán a szürkeállományom is fejlődött némiképp, az okos előadások hallgatásának köszönhetően.

De ami miatt igazán jól éreztem magam, és amiért – remélhetőleg – jövőre is, és ahányszor csak tehetem mindig boldogan jövök a Kaposvári Kamarazenei Fesztiválra, az a személyesség, az intimitás, amiben a remekművek megszólalnak.