Ahogy az a fülszövegben olvasható, a képzőművészként indult szerző, Wolfgang Herrndorf harmadik kötetével, a Csikkel több irodalmi díjat is nyert, mégpedig felnőtt és ifjúsági kategóriában egyaránt. Már ez a megoszlás is jelzi, hogy a regény nem sorolható be egyértelműen sem az ifjúsági, sem a felnőtt irodalomba, úgy 12-13 éves kortól felfelé mindenkinek ajánlható. A gyermeki nézőpont a felnőtt olvasónak is érvényes és élvezetes perspektívát kínál mindkét irányba. (Bár még az is lehet a vegyes díjak oka, amire gondolni sem merek, hogy Németországban egy ifjúságinak elkönyvelt regény is ugyanolyan eséllyel indulhat a német prózaírók díjáért, mint egy "rendes felnőtt" könyv, még akkor is, ha az ifjúsági művek számára külön elismerés is létezik.)



Az első benyomás mégis az, hogy jó, jó, minden a helyén van, de semmi falrengető újdonság, tulajdonképpen minden eleme ismerős valahonnan. Utazási regény? Igen. Két kamasz hőse, Csikk és Maik egy elkötött roncsautóval járja Németország útjait, eleinte azzal a bevallott céllal, hogy megkeressék Csikk Havasalföldön élő rokonait, akkor pedig dél felé kell indulniuk, aztán később már inkább csak az orruk után kacskaringózva, a szabadság élményébe beleszédülve gurulnak tovább, miközben nem mindennapi figurákkal találkoznak. Havasalföld pedig konkrét földrajzi helyből egyre inkább a szabadság és a felnőtt élet vágyott jelképévé válik. Fejlődésregény? Igen. A fiúk perspektívát váltanak, a sajátjuktól nagyon különböző élethelyzetekkel találkoznak, átesnek jó néhány kikerülhetetlen és néhány kikerülhető kamasztapasztalaton. Szerkezet? Rendben. Nem túl bonyolult, de nem is lineáris, Maik, az elbeszélő a végén kezdi, aztán visszatér az elejére, hogy onnan már szép sorjában mesélje el, honnan és hogyan jutnak el ők ketten eddig a bizonyos nyárig, és milyen kalandok esnek meg velük az út során.

Aztán egy idő után ezek az önmagukban semmi különös részletek mégis egyedi, felszabadítóan friss, életigenlő regénnyé állnak össze, rácáfolva arra a – szintén a fülszöveg által megerősített – várakozásra, hogy a Zabhegyezőhöz hasonló regényvilágra számíthatunk. Pedig, ha más módon is, mindkét főszereplő életében jócskán vannak olyan momentumok, amelyektől bekerülhetnének egy tanároknak és iskolapszichológusoknak szóló gyakorlati példatárba. Maik jó körülmények között él, de alkoholista anyja és üzleti veszteségeit fiatal titkárnőjével kompenzáló apja saját gondjaik mellett néha szinte észre sem veszik, hogy ő is a világon van. Csikk orosz bevándorlók gyermeke, de zavaros családi viszonyaiból csak annyi tűnik biztosnak, hogy körülötte minden teljesen bizonytalan, a bátyjával él, a többi családtag holléte a havasalföldi legendák homályába vész. Mindehhez a szokásos kamaszkori, iskolai hétköznapok megpróbáltatásai társulnak: reménytelen szerelem, pozícióharcok, klikkek és a klikken kívül maradás nehézségei. A helyzet mégsem menthetetlen, a külvilág nem egyoldalúan ellenséges, sőt, a gyerekek több jó emberrel (rendőrrel, tanárral, orvossal, kicsit hibbant veteránnal, családként élő családdal) találkoznak, mint rosszal. Ahogy Maik mondja: "Kicsi korom óta azt tanította az apám, hogy a világ rossz. A világ rossz, és az emberek is rosszak benne. Ne bízz meg senkiben, ne állj szóba idegenekkel, satöbbi. (…) Azért furcsa: mert Csikk és én az utazásunk alatt szinte csakis azzal az egy százalékkal találkoztunk, akik nem rosszak."


Igaz, egy-két mondat a magyar olvasót azért elgondolkodtatja azon, hogyha egy belhoni szerző írná le ugyanezt, kapásból az ironikus olvasatra szavaznánk. Például ennél: "A kórházakról sok mindent lehet állítani, de azt nem, hogy ne lennének szépek". De olvashatunk hasonlókat a német rendőrségről is. Herrndorf azonban ezt komolyan gondolja, mégsem vádolható didaxissal vagy hurráoptimizmussal, hiszen a mérleg másik oldalán ott van a lány, akivel a fiúk útközben megismerkednek, a szeméttelepen élő-bolyongó Isa, érinti a könyv a bevándorlók helyzetét, és elvezet lepusztult, kiürült keletnémet városokba is. Mégis, összbenyomásként egy élhető világ képe rajzolódik ki a regényből, egy olyan világé, amelyben legalábbis érdemes a tetteinkkel, az összeszedett bátorságunkkal a szabadságra szavazni, mert ettől akár még az életünk is megváltozhat, de mindenképpen több örömet lelhetünk benne.

Abban, hogy ez a "semmi különös" regény mégis ennyire magával tudja ragadni az olvasót, nem kis szerepe van a nyelvnek, és a magyar kiadásban Bán Zoltán András fordításának. Ott van mindjárt az első mondat: "Először a vér és a kávé szaga." Azért ezt meg lehet jegyezni. A természetesnek hangzó, túlzásoktól mentes kamasznyelvbe akár Arany Jánost is képes becsempészni: "Nála lehelet megszegik óra alatt" – olvashatjuk az osztályfőnökről, aki régebben állítólag egy kalapácsot tartott magánál az órán megszólaló mobilok számára.

Feltétlenül szót érdemel a Máthé Hanga tervezte kötet is: nagysága, formája miatt is jó kézbe venni. A kék háttér előtt szárítókötélre kicsipeszelt rétdarabok keltette hangulat jól passzol a regényvilághoz, és egyszerre tűnik kamasz- és felnőtt könyvnek – ahogy valójában is az.

Ui: A Csikk amúgy életmentő könyv is lehet. Megtanulható belőle, hogyan tájékozódjunk a világban iránytű nélkül: fordítsuk az óránk kismutatóját a nap felé, és ha a kismutató és a 12-es közti szöget megfelezzük, arra van dél, és még az is elképzelhető, hogy Havasalföld is ott van valahol.