Gulyás Gábor a Műcsarnok igazgatójaként és a kiállítás kurátoraként a "Mi a magyar?" felütéssel sorjázza a kortárs magyar képzőművészet színe-javát, egy időben az Édes hazám című politikai költészeti antológia megjelenésével. Ez sem lehet véletlen egybeesés: a tárlat nyomatékosítja a képzőművészet jelenlétét a nemzeti identitásról szóló kortárs művészeti diskurzusban.

Csodaszarvas és turulmadár mellett Mátyás király rocksztárként penget Tinódival, honfoglalás Citroen Kacsával, levizelt Országház és egy jól megrakott szekér, aminek terhe újrahasznosításra vár. A tárlaton friss munkák mellett korábbi évekből, évtizedekből származó alkotások is láthatók: sokadik alkalommal kerül kiállításra például Keserü Ilona installációja, a Nagy színváltó gubanc. A nemzeti identitás kellékeinek szellemes parafrázisa Király András installációja, az egy-két-há': tulajdonképpen egy kvázi túlélőcsomagról van szó, amely egy kupica pálinkából és két csík, tükörfelületen elhelyezett őrölt pirospaprikából áll. A turisták által olyannyira kedvelt hungarikum, a huncut, pirospozsgás paprikafüzér sem a régi már, Király András másik installációja előtt állva egy feketére mázolt paprikafüzéren csodálkozhatunk.

A gyakran feltett kérdés – Mi a magyar? – ismét markánsan vonzza a figyelmet, a sokat ígérő, hatásos felütést tehát követhetné egy színvonalas kiállítás, amely magáért beszél, várakozásainkhoz képest azonban a koncepció kevéssé provokatív és karakteres, mint a kérdés maga. A termekben elhelyezett magyarázó szövegek elszomorítóan didaktikus narrációs vezérfonal mentén szervezik a tárlatot, és ezzel kockáztatják az egyes alkotások autonóm funkciótlanságát – közismert, hogy a Société Réaliste művészpáros utóbb vissza is kérte a Sztálinváros vége című alkotást. Nem tagadom, hogy szükségszerű a tematikus tárlatok megfelelő szerkesztése, mégis attól tartok, ez alkalommal igaz a mondás, miszerint a kevesebb több lenne.
 

Az egyértelmű állásfoglalás és válaszlehetőség felkínálása helyett a kiállítás a problémákra történő reflexióra helyezi a hangsúlyt. Minél szélesebb spektrumban igyekszik elénk tárni a magyarság fogalmának jelentéstartományait, a hun-magyar eredet mítoszától egészen a rosszkedvű magyar toposzáig. Annak, hogy a sokféleképpen történő reflexió nem eredményez jó értelemben vett koherens összhatást, több oka is van. A több mint 150 művet nehezen bírja el a tárlat, és a felvetett téma minden aktualitása dacára kissé lerágott csont. A magyarság mibenlétével kapcsolatos vélemények megosztottsága tény, ámde az elmúlt két évtized értelmiségi vitái után újat állítani igen nehéz, és most sem sikerült, annak ellenére sem, hogy a művek többsége külön-külön igenis újszerű. A hiba tehát szükségszerűen a koncepcióban van, ami a megcsontosodott tematikai elrendezettség miatt nem teszi lehetővé a művek metaszinten történő párbeszédét.

A kiállítás különben jó átlagszínvonalából kiemelkedik néhány alkotás, ezeket érdemes külön is megemlíteni. Az egyik legemlékezetesebb darab az önmaga paródiájává váló arcképcsarnok, dr. Máriás celeb-pantheonja Kádár Jánossal, Horthyval, Kiszel Tündével és másokkal – Malevics, Rothko, Damien Hirst és mások modorában megfestve. Dezső Tamás tavalyi Itt, bárhol kiállításának (Raiffeisen Galéria) fényképei is remek helyre kerültek a Műcsarnok falain (Péter mangalicával). Jakatics-Szabó Veronika újszerű projektjét, a Versképregényeket szintén láthatta már a közönség korábban is.

A számos festmény között, amelyek a pesszimizmus témaköréből merítenek, Király András képei tekinthetők a legsikerültebbeknek, melyeken a szürke tónusok használata valóban kifejező eszközként működik, például a Csárdás címűn. Az installációk közül Mátrai Erik friss alkotása, a Turul, és Benczúr Emese nagyméretű meditációs ketrece, a Ne zárkózz el! és a Zárkózz el! imperatívuszokkal kiváltott döntéshelyzet megjelenítésével teszi magasabbra a lécet. A meghívott húzónevek közül nagyszerűen illeszkedik a kiállítási anyagba Keserü Ilona Vezekényi csata című festménye és El-Hassan Róza két alkotása, a Könnyező focilabda és az Önmagával összekötött fa.

A tárlaton az igazi hangsúly a kortárs képzőművészet önfelmutató gesztusában van. Ami a koncepcionális hiányosságok mellett is relevánssá teszi az anyagot, az a magyar kortárs művészet politikai vetületének látványos és széleskörű reprezentálása. Több mint félszáz művész munkáit láthatjuk a Műcsarnokban, s még ez a gáláns merítés is szükségszerűen szűkre szabott. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az itt szereplő művészeken kívül is számos alkotó és galéria igyekszik bekapcsolódni a kortárs művészet keretei között folyó társadalmi-politikai diskurzusba, ami azt jelzi, hogy ez a fajta művészet igenis eleven és virágzik. Minden kritikai észrevétel ellenére fontos megemlíteni, hogy a kiállítás kitűnően ellensúlyozza intézményi szinten a Kerényi-féle kiállítást, és ennek nem lehet eléggé örülni.