Mióta csak írásra adtam a fejem, perverz vonzalmat érzek a szójátékok iránt (manapság sokan vannak ezzel így az írott médiában). Még a rossz szójátékokért is ölni tudnék, a jókért meg legalábbis a lelkemet adnám el az ördögnek. A címben szereplőért persze nem kellett kontraktusra lépnem a patással, na jó, gyilkolásznom sem kellett miatta, mindenesetre az első dolog, amit tudtam ezzel a cikkel kapcsolatban, hogy a címe kelta tavasz – Kelta was? lesz.

Hogy miért, nem tudnám megmondani, annyira nem jó poén, elsőre nem túl érthető, én, aki értem, sem igazán tudom értelemmel megtölteni. Megvallom, kezdtem kétségbeesni, amikor az utolsó pillanatban kényelmesen lehuppanva a Művészetek Palotája Fesztivál Színházának puha székébe, Johnny Connollyék némi kurta, mosolygós bevonulás után, se szó se beszéd a húrok közé csaptak (ami azt illeti, hármójuk közül csak a svájcisapkás énekes/gitáros Steve Simmonds tehette ezt). Ami ugyanis berobbant a hatalmas belmagasságú, páratlan akusztikájú terembe, a „csordultig” megtelt nézőtérre, annak hallatán értelmét vesztette minden olyan kérdés, hogy „most akkor mi van a keltákkal meg a tavaszünneppel”? A végtelenül egyszerű, viszont talán nem megszokott hangszeres felállásnak (fuvola, harmonika – erről nemsokára bővebben, gitár) köszönhetően az ír táncok megállíthatatlanul egymásba fonódó, virtuóz dallamfolyamai pár pillanat alatt elvarázsoltak minket, odaröpítve valamely mesés szépségű ír szigetecske tisztán zöld mezejére, ahol már nem kétséges, tavaszünnep van, örülünk a vemhes anyajuhoknak, és egyáltalán, a zord tél, a farkasordító hideg elmúltával a megújhodás beköszöntének... (A valóság mennyire más, ugye?)

Nem vagyok túlságosan nagy szakértője az ír népzenének, de rövid kutakodás után kiderül, hogy Johnny Connolly emennek jeles és egyben különleges képviselője. Hangszere, az ún. melodeon mestere ő, amely naiv körülírással egy „kis harmonika”, Írországban tradicionális népi hangszer, bár az idők során – és a nagy ír zenei fellángolásban – kissé megkopott a népszerűsége. Pedig amit Connolly művelt vele, ahogy játszotta az általam a lengyel Open Folk együttes előadásában ismert Cooley’s Reel eszméletlen futamait, „versenyezve” Marcus Hernon briliáns fuvolajátékával, az valami kísérteties volt: álmodni sem mertem volna, hogy billentyűkön, akarom mondani gombokon le lehet játszani ezeket a dallamokat! Reel és jig között ha megfeszülnék, sem tudnék különbséget tenni, hát még amikor jött valami mazurka, meg waltz, na ott csődöt mondott a szakértelem. Ízlésesen osztották szét a kissé egysíkú „the next tune is a reel for you” táncdallam-adaptációkból álló blokkokat a Simmonds gitár/ének/lábbal irányított bassdrum+csörgőhang egyszemélyes felállásával előadott dalokkal, balladákkal. Borzongató érzés volt nézni, ahogy a pengetővel a vastagabb húrokon játszott, és a nem éppen sima akkordozós témák mellett maradék ujjaival az alsó húrokon a csilingelő dallamokat hozta. Egyértelmű, hogy mindhárman a hangszerük mesterei, hosszú évtizedek óta játsszák az egyébként is a vérükben levő muzsikát. Három hangszert továbbá nem nehéz úgy keverni – hát még egy ilyen helyen! –, hogy abból arányos, kristálytiszta megszólalás legyen, amelyben mindegyik hangszer tud érvényesülni: és ez maradéktalanul sikerült is.

Különös módon a tisztán zöld háttérvetítéssel ellátott kompozíciók tetszettek a legjobban. (Persze ez nem mond sokat azoknak, akik nem voltak ott, de ezen könnyen lehetett volna segíteni…) Az ír népzene a legzöldebb zene, akármit mondanak a betépett reggae-, vagy stonerrajongók, meg a környezetvédők; annyira zöld, amennyire csak lehet, amennyire az ottani tájak, legelők, dombok azok. Amikor a zenészek mögött ez a harsány világoszöld virult nagy pacákban, na akkor volt igazán könnyű mezőkről, birkákról, táncokról vizionálni. Erre márpedig szükség van: röhejes érzés ugyanis egyértelmű funkcionalitással bíró zenére kiöltözve ülni egy színházteremben és bambulni magam elé. Az egyedüli lehetőség a zenével valami értelmes viszonyt kialakítani: Simmonds remek instruálására ritmikusan „put your hands together”. Connolly tréfásan megjegyezte az egyik reel előtt, hogy ha szeretünk táncolni, csak rajta. Egy előttem ülő csizmajankó enyelegve viccelődött a barátnőjével, hogy „menjek?”, de persze nem mentek, pedig milyen nagyszerű dolog lett volna, ha a hazai ír táncházakban edzett emberkék csináltak volna a színpad szabad részein valami spontán akciót. Jó, biztos lezavarták volna őket a szervezők, de legalább történt volna valami azon kívül, hogy reel – taps – jig – taps, fütty – song – taps – reel – taps, fütty, hej – jig – taps, visszataps, hej, fütty – reel, taps. Na jó, én nem ugatok, mert az én lábaimat legföljebb botoló tánchoz lehetne fölhasználni, de ahhoz meg túl vaskosak.

A szünetben konstatáltam, hogy Kis Sándor (l. [a]http://www.bran.hu[text]Bran[/a]) személyében a magyar ír folk is képviseltetve volt a koncerten, milyen kár, hogy nem a színpadon láthattuk őket! Kelta was?, kelta was?... Ott ücsörögtem teljes kétségbeesésben: „te jó ég, az ír népzene kvintesszenciáját láthattuk a színpadon, mi a francot kezdek én ezzel a bugyuta címmel?!” Elkezdtem agyalni, hogy tán abba az irányba kéne majd elmenni, hogy a Flatley-, majd Tolkien-féle „járvány” elmúltával hogy visszaszorult a keltománia Magyarországon (is), de aztán egyszer csak bejött a színpadra öt vékony lábú fiatalember, lássuk csak: egy harmonika (ez már billentyűs volt, merem – diatonikus – harmonikának nevezni), egy pommer (vagy bombard: bombarde), egy üresen, ő lesz az énekes, egy mandolin (egész pontosan cistre, áhá, ezt magyarázta a Kis Sándor a vele levő lánynak, hogy tojás alakú test, négy dupla húr) és egy elektromos basszusgitár. Nekilátnak, na talán most…

Hát persze!!! A breton zenével kapcsolatban – a teremben ülők nagy részéhez hasonlóan – nem voltam bőviben a tapasztalatoknak. Ugyanakkor már egy évtizede nagy kedvencem a [a]http://www.myspace.com/stillevolk[text]Stille Volk[/a] nevű, szintén francia nyelven játszó, és szintén kelta gyökerű folkzenében utazó, viszont a Pireneusokból származó együttes. Mindezidáig azt hittem, hogy a groteszk, ami a muzsikájukban megjelenik, a beágyazódott egyéb zenei műfajoknak, valamint az avantgárd művészi attitűdnek köszönhető. (A metálzene felől érkeztek, viszont csak népi hangszereken játszanak, ugyanakkor nem restellika modern elektronikus zenét segítségül hívni olykor.) Most azonban már világos számomra, hogy nem erről van szó: a kontinentális kelta népzene a középkor zenei hatásaival önmagában adja ezt!

A Hamon-Martin Quintet esetében sem a többi hangszert néha-néha kissé elnyomó basszusgitár (Erwan Volant játéka persze hibátlan, és érzelmekkel teli – csak elég megnézni az arcjátékát), vagy az improvizációs, szabad játékstílus, a friss adaptációk miatt szaladt fel a hallgató szemöldöke hirtelenjében (kelta was?!), hanem azért, mert a breton zene „tradicionálisan” ilyen: magában hordozza a középkorra jellemző, kissé abszurd megközelítést (lásd/halld a dalt a farkasról és a szamárról), süvöltenek, hosszan, már-már pofátlanul ismétlődnek azok a bűvös táncdallamok… Érdekes módon lemezen (l. [a]http://www.hamonmartin.com/accueil.php[text]honlap[/a], [a]http://www.myspace.com/hamonmartinquintet[text]myspace[/a]) sokkal „hagyományosabb” benyomást kelt az egész. (Talán a hangosítás miatt érzem őket élőben valahogy extravagánsabbnak? Az elektro-akusztikus mandolin például elég szokatlanul hat.) A meglepetés úgy gondolom, erős, főleg az echte tradicionális Connolly-féle produkcióval alkotott kontraszt miatt. Amellett, hogy engem személy szerint remekül felrázott a jig-reel-song unalomból, úgy érzem, ezt a fajta zenét például a balkáni népek, meg az ezek zenéjét kedvelő hallgatók tudnák nagyon értékelni.

Az énekes, Mathieu Hamon szomorúan vette tudomásul, hogy nem beszélünk franciául, így kénytelen volt szerény angoltudásával bekonferálni a számokat. A hangja elképesztően erőteljes, és úgy tűnt, varázslatos, pergő ritmusú éneklésre (a zeneszámok felépítésénél fogva remekül felelgetett egymásnak az ének és a pommer/harmonika kettőse: a két virtuóz, Erwan Hamon és Janick Martin által megszólaltatva), és francia szövegelésre van kitalálva, mert nem sokat lehetett érteni abból, ahogy az angol szavakat kiejtette. A legjobb a „The first song is very very love, and the second – „szeghonhd” – song is about people who drink very very beer” komment volt, de természetesen ezek a botlások nagy hasznára voltak a produkciónak, remekül oldották a feszültséget.

A végére komoly elismerő hejjek és füttyök is elhangzottak az ő számaik után is; úgy tetszett, idővel a közönség elfogadta, hogy másfajta, nem a „Celtic music” csomagolásban szokásosan kapott zenét hallunk, és ahogy a végső vastaps is mutatta, mindenki ráérzett a breton muzsika ízére. Nagy volt azért az öröm, amikor a visszatapsolás utáni ráadásszámot követően Connollyék újra színpadra léptek, és a Hamon-Martin Quintethez csatlakozva előadtak egy reelt, melyben hol a Connollyék-féle „evidens” ír-kelta zene, hol pedig – főként Mathieu Hamon éneklése, illetve Janick Martin nagy átéléssel előadott harmonikaszólói során – az est második felére jellemző „kelta was?” hangulat érvényesült.

A cím tehát megmaradt, örülhetek. Abban meg csak reménykedhetem, hogy – ahogy a kitörő lelkesedés mutatta – a kérdésre végül megkerült a válasz is.

Ha minden igaz, a koncert után CD-árusítás, sőt dedikálás is volt, de a magamfajta lúzer az ilyen eseményekre pénzmag nélkül érkezik.