Az Óriás azért valamelyest be volt tervezve a bulirendbe, hiszen a tavalyi Szigeten elcsípett, meglepetésszerűen ütős két perc az előadásuk végéről garantálta azt, hogy egy évet várjunk a biztos találkozásra.

Persze a nyúlfarknyi, ám az egész napos bandukolás és koncertkeresés utáni rendkívül kellemes Óriás-részlet emléke egy év alatt irreális elvárásokat szőtt a mostani koncert köré, ám még így is leszögezhetjük: több mint korrekt volt Óriással izzítani az utolsó napra. Mivel az elmúlt egy évben direkt kerültünk mindenféle Óriás-bulit (és albumhallgatást), így kissé meglepődtünk, hogy a zenekar a honi alternatív zenét kvázi a hard rock szabályrendszere mentén értelmezi, azaz sokkal feszesebben és keményebben játssza az itthon máig népszerű stílust. 

A koncerten ezért elsősorban a ritmusszekció munkáját illette dícséret, főként Örményi Ákos basszusgitárosét, aki geek kinézetével, illetve finom trükökkel, fricskákkal bővített basszusfutamaival még a legegyszerűbb verzéket is élménnyé varázsolta.

Miatta nem vált az Óriás koncertje egyszemélyes show-műsorrá – még ha a figyelem nagyrészt Egyedi Péter énekes-gitárosra terelődött, aki – Lovasi András és Szűcs Krisztián után szinte kötelező jelleggel – a humorizálást is kötelező kelléknek tekintette a frontemberkedésben.

Legalább szórakoztató volt az átkötő szövegeket hallgatni, ahogy a külföldiek felé viccesen tört angolsággal tolmácsolta saját mondatait, vagy ahogy az első sorok árnyékába invitálta az akkor még kb. 20 fős hallgatóságot.

 

Ez a korai délutáni (15.30-as kezdésű) buli bizonyította, hogy az Óriás kiváló előzenekar, azaz a hátrányos körülményekből (délután, napsütés, nulla érdeklődés) is képes kellő humorérzékkel előnyt faragni – vagy legalábbis némi iróniával elütni azokat. Másrészt, hangulatteremtésért se kell a szomszédba mennie, a súlyosabbra vett riffek és a húzós ritmus azokat is beindította, akiket amúgy nem fogtak meg az alulkevert énektémák, vagy nem vágták kívülről a dalszövegeket.

Habár a koncert első felében akadtak kevésbé érdekfeszítő dalok is, és Egyedi témái sem tűnnek a legjobban összerakott dallamoknak a műfajon belül, az Óriás mégsem untatott egy percig sem, ami – az ingerküszöböt feltornázó, sokszínű és túlzsúfolt fesztiválon – bizony ritkaság.
Habár a metál zenét sikeresen kigyilkolták a Sziget-programból, a véletlenül leszerződtetett Amon Amarth vikingjei egyenesen az északi mitológia viharverte, háború dúlta idejéből érkeztek, hogy bosszúcsapást mérjenek az elpunnyadt Sziget-fesztiválra – hogy ebből mégsem lett underground vérengzés, arról az ironikus helyszín (Party Aréna), illetve a svédek áramvonalasra szabott halálmetalja tehetett. Az Amon Amarth ugyanis abból csinált magának karriert fémzenei berkekben, hogy az északi melankóliát sötét-borongós, de mégiscsak melodikus death metálba ágyazta, amit néhol rendkívül könnyen megjegyezhető ritmusú betétekkel tett emlékezetessé.

 

Tény, hogy a kétméteres, tülökből söröző Johan Hegg vezette zenekar csak egy kötelező best of bulit nyomott el nekünk, amit álmukból felverve, öntudatlan-részegen is csuklóból kiráznának, ám mivel a Szigeten nehézfémet csak kukában lehetett találni, az Amon Amarth koncertjén tombolta ki magát az összes, egy Placebo és egy Killers koncert között "coming-outoló" rocker, aki valami heveny bizsergést érez úgy szívtájékon a torzított elektromos gitár szava hallatán.

Nos, a heveny bizsergés talán pont ezért maradt el, ugyanis a gitárokból kb. annyit lehetett hallani, mintha a tenger alól szóltak volna, miközben a viking hajón csak egy ütős verte volna a ritmust. Szerencsére Hegg süvöltése áttört azon a csendvarázslaton, amit a gonosz parti-hangmérnökök mértek a gitáros szekcióra, és így az Amon Amarth különleges, a drum ’n bass helyett "drum ’n growl" partiszettet nyomott.

 

 

Mivel a zenekari fejlődést megakasztó, de azért minőségi korongnak bélyegezhető Surtur Rising turnéjának programját egy velős best of-ra redukálták, a jelzésértékű gitártémák ellenére is élvezni lehetett a bulit, ráadásul az említett körülmények okán a hangulat sem éppen mindennapi volt.

Hegg a tőle már ismerős frontemberi eszköztárral, sűrű köszönömök és még sűrűbb halálhörgések közepette vezényelte le a menetelős csatahimnuszokra, és black metálos áthallássokkal dúsított vihar-balladákra emlékeztető dalokat. Miután elbólogatták a Fate of Norns-t, a Twilight of the Thunder Godot és eltrappolták a The Pursuit of Vikings-t, a koncert hátteréül szolgáló vászon is legördült a maga képregénybe illően grandiózus csatajelenetével (ha a Marvel tényleg ütős Thor-adaptációt szeretne, Amon Amarthot zúzatna a soundtracken).

Ugyanúgy, ahogy az Amon Amarth zenéje képregényszerűvé stilizálja a viking mitológiát és grandiózus metál-zúzdákban fogalmazza meg egy letűnt (és elképzelt) kor atmoszféráját – a Szigetes koncert csak arról tanúskodott, hogy a zenekar harci szelleme a rossz körülményeket átüti, a fenntartásokra okot adó rutinszagot pedig messzire űzi egy Amon Amarth buli háza tájáról.

 

Elhangzott dalok:

 

War of the Gods

Runes to My Memory

Destroyer of the Universe

Death in Fire

Cry of the Black Birds

The Fate of Norns

The Pursuit of Vikings

For Victory or Death

Victorious March

Twilight of the Thunder God

Guardians of Asgaard

 

A svédek könnyed délutáni előadása után a viking férfiideállal nem rokonszenvező Magic Mirror sátorba tévedtünk be, ahol futurisztikus techno-ritmusra előadott akrobata cirkuszmutatványok zajlottak a MACIVA társulat előadásában.

A hipnotikusan ismétlődő ritmusok és a bravúros performanszok láthatólag sokakat megdelejeztek – a 7 és 8 közé passzintott cirkusz-óra az Amon Amarth időutazásához hasonlóan szakított ki a fesztivál téridejéből, hogy egy cyberpunkba oltott Fellini-filmbe vigyen minket.

Hasonlóan technicista, a hierarchikus emberi viszonyokat modelláló jövőképet vetített elénk a Nagy Utcaszínházban a Pipototal társulat Basculoscopia című előadása is, amin ostorcsattogtatás és kerékcsikorgás közepette, zenét, táncot, ill. fény- és hangeffekteket ötvöző előadásban az élet körforgását mutatták be az artisták, néhol indusztriális, zajokra épülő rock operára emlékeztető hangok keretében.

 

 

Az este csalódását végül nem is az elkerült Killers-koncert, vagy a Doors-örökséget továbbra is megkérdőjelezhető színvonalon ápoló Doors emlékzenekar, hanem a Sziámi koncert jelentette – vagyis annak rövidsége. Merthogy a beharangozó titulus, a "Sziámi és barátai fesztiválzáró buli hajnalig" arra engedett következtetni, hogy szokáshűen egy maratoni, három órás Sziámi-koncerttel zárul az idei Sziget is – ám Müller Péter szűk egy óra örömzenélés után levonult a színpadról, de nem azért, hogy átadja a mikrofont valamelyik balatonos vagy eu-kiadós haverjának – hanem hogy a színpadot ezután fel nem konferált zenekarok vegyék át. Nem is vártuk meg, mit alkotnak Sziámi barátai, hisz mi Müller Péter kesernyés költészetéért ittuk magunkat Sziámi-hangulatba hajnal 1 órára.

 

 

A magyar alternatív zene keresztapja persze nem tudott hibázni, se különlegességként elővezetett (Akárki megtenné, Vigyetek el), se a biztos pontnak számító dalokkal (Nem én vagyok, 100 bolha, Kicsi kicsiszolt kő), és habár a körítés (Open Színpad) nem volt méltó egy élő legendához, ez mit sem rontott az előadáson.

A szokásos profizmussal zajlott le a koncert, amit csak a megtévesztő hirdetési baki tett végül csalódássá – az a hiányzó két óra kellett volna ahhoz, hogy egy igazán fergeteges Sziámi-koncerttel záruljon a Sziget.

A hiány amúgy is már a Sziget-program szerves részévé vált, de minden magyar ajkú Sziget-temetés és siránkozás ellenére, a Sziget még mindig az a különleges hangulatú fesztivál, amiért érdemes egy hétig sutba dobni a józan észt, a mindennapi spórolást és az egykori ütős program iránti erős vágyakozást.

Mivel a Sziget viszont spórolt (a szigetelők pénztárcájának rovására), ezért reméljük, hogy jövőre a szervezők is a feszten verik el a megkeresett pénzt, és nemcsak portalanításra, hanem a tavalyihoz méltó programra költik azt – és nem a huszadik, hanem a tizenkilencedik Sziget Fesztiválra húznak még egy lapot.