Ne legyünk igazságtalanok, a mindössze két éves múltra visszatekintő brit vakcinák rendesen odatették magukat: a született hipsterek kék farmer-szerelésben, egy átlagosan kattant rockzenekar benyomását keltették, akik tudják, hogyan kell a Ramones vagy a Strokes nyomvonalán őrületbe kergetni a közönséget.

Fel is csaptak a tinisikolyok, tomboltak a külföldiek-magyarok egyaránt, csak azt nem értettük, mire ez a nagy felhajtás. Vagyis nagyon is értjük, csak nem akarjuk: a zenekar mostani interjúiban is a (brit) sajtó által keltett irreális elvárások miatt magyarázkodik; mikor ők csak egy szimpla retro indie zenekar, némi önirónával, és valamivel több klasszikus rock ’n rollal a farmerzsebükben.

Meg azt is értjük, hogy a Szigetnek is muszáj felkapaszkodni a trendvonatra, és a Nagyszínpad délutáni műsorsávját többnyire a szigetországból érkező ijfú rockzenekarokra áldozta, talán így kompenzálva azt, hogy a főműsoridőben a csúcskorszakát jócskán meghaladott, inkább nosztalgiaértékkel, mintsem aktualitással bíró zenekarokat szokott leszerződtetni.

Ha viszont tényleg (a) The Vaccines a könnyűzenét óriási mértékben befolyásoló Anglia egyik új reménysége, akkor igencsak gondban vagyunk – még úgy is, hogy a többször lefutottnak kikiáltott indie hullám már rég nem termel ki magából provokatív, netán előremutató együtteseket, így aztán elvileg a Vaccines-nek sem kéne szégyenkeznie, hogy ők se találtak ki semmi újat a pofonegyszerű riffeken és a gyermeteg sláger-refréneken, meg némi punkos kettőnégyen kívül. Mert jónak jó volt ez a buli, akkor is, amikor a gyermekmondóka bonyolultságú ritmusra énekelték a bájos generációs himnuszaikat Post-Break Up Sextől kezdve Wreckin’ Barig, mert valahol mégiscsak ott bújkál az (ön)irónia a sorok között (pláne, amikor tinédzser-ikonok arról énekelnek tinédzsereknek, hogy ők nem tinédzser-ikonok), de amit (a) The Vaccines produkált, azt nagyjából bármelyik közepesen tehetséges zenekar produkálni tudta volna.

Egy közepesen karizmatikus frontember kiállt a színpadra közepesen jó dalokkal, és nyomott egy jó közepes show-t. A koncert maga korrekt volt, se több, se kevesebb, a vége felé megsokasodó old school punk-rock dalok kicsit még felpörgették a bulit, a srácok pedig arról se feledkeztek el, hogy betekintést nyújtsanak a szeptemberben érkező, második nagylemezükbe.

A Come of Age-ről felcsattant a No Hope, a Bad Mood, a Ghost Town és a Teenage Icon is, de a lemezcímmel ellentétben nem ért be semmi, csak a gondolat: a Vaccines se a rockzenét, se önmagát nem fogja megváltani.

Elhangzott dalok:

No Hope

Wreckin' Bar (Ra Ra Ra)

Tiger Blood

A Lack of Understanding

Wetsuit

Teenage Icon

Under Your Thumb

Post Break-Up Sex

All In White

Wolf Pack

Ghost Town

Blow It Up

If You Wanna

Bad Mood

Nørgaard

A gyermeki egyszerűségből faragott esztétikát magának Agnes Obel dán zongorista-énekesnő is – de az ő zenéjében nyoma sincs iróniának. Csellóra és billentyűre komponált, melankolikus balladái valójában mini csendszimfóniák, a megnyugvás, az elmélkedés szigetei. Obel példaképei közé például Joni Mitchellt vagy Eric Satie-t sorolja, és valóban: Obel szerzeményei minimalista, egy-egy megkapó melódiára épülő darabok, amelyek talán kissé furán hatnak egy olyan örökmozgó fesztiválon, mint a Sziget, de így, a harmadik napon, olyan nyugalmat árasztottak, mint a sírmélyi csend.

Obel bájosan csengő dallamai, finomra hangolt zongorajátéka, és alulhangsúlyozott énektémái igaz, nem hemzsegnek az eredeti megoldásoktól, viszont kikapcsolnak, kiretusálják a külvilágot, és valami megfoghatatlan-mély nyugalmat árasztanak. Igazából nincs nagy titok a produkció mögött, csupán egy érdekes hang, pár érdekes dallam, és egy ügyes fénytechnikus, aki képes volt sejtelmessé varázsolni a két zenészt, és atmoszférát kicsalni a majdnem-üres színpadból.

A koncert szerencsére nem volt tökéletes, több baki is becsúszott, egyszer a hang ment el, máskor a csellós lány rontotta el a dalt, mire Agnes újrakezdte az egészet – de ezek az apró momentumok mind csak hozzásegítettek valamicskét ahhoz, hogy az amúgy hatalmas A38 sátorban megteremtse a két zenész azt a családias atmoszférát, ami a hasonszőrű koncertekhez elengedhetetlen. A 2010-es Philharmonics dalai: a Beast, az Over The Hill, vagy a két nagy "Obel-sláger", a Just So és a Riverside meg is kísértették a lehetetlent, és megpróbáltak létrehozni ezt az intim hangulatot – inkább több, mint kevesebb sikerrel.

Szintén hatalmas médiafelhajtás övezte (a) The Stone Roses koncertjét – igaz, az ő zenéjük legalább történelmi értékkel bír, a britek 1989-es debütlemeze az ún. Madchester színtér egyik sarokköve volt, amely az alternatív gitárzenét táncolható, feszes ritmusokra fűzte fel, és pszichedéliával bélelte ki.

Valljuk be: bármilyen nosztalgikus felhanggal is bírnak a Stone Roses slágerei, bármilyen jól illenek is egy szürke ködfátyollal bevont esős délutánhoz, se a ’89-es, se a ’94-es lemez dalai nem öregedtek túl jól. Vannak kortalan rockzenék, mint a Motörheadé, a Black Sabbath-é vagy a Deep Purple-é – a Stone Roses-é nem ilyen. Egy felgyorsult korban, amikor a rockzene már egy más szinten mozog, alapjáraton hátrányból indulnak az enerváltnak ható ritmusok, a korhangulatot megragadó, ám azon túllépni nem tudó rock ’n roll számok.

Ettől még a Stone Roses magához mérten adhatott jó koncertet. Ami azt illeti, adott is, egy élvezetes, kellemes koncertet. Főleg John Squire gitáros kedvezett a hallgatóságnak, akinek a pszichedelikus betétek, a több percig eltekert gitárszólók feküdtek a legjobban – ahogy az egész együttesnek is. Mert ha a tempó, a fogalmazásmód meg is haladott volt, az az elszállós gitárbűvészkedés, amit Squire például az I Am The Ressurectionben vagy a Fools Goldban művelt, felért egy korrekt stoner-trippel.

A ’60-70-es évek atmoszférájában meghempergetett, meg-megnyújtott részeknél lehetett elmerülni a Stone Roses világában, felvenni a ritmusukat és velük együtt nosztalgiázni. A ritmusszekció mindent meg is tett, hogy rásegítsen, Gary Mounfield kezében dögösen szólt a basszgitár, lüktetettek a ritmusok, és örömmel feleselt Alan Wren ütőssel is.
 

Aki viszont sokat rontott az összképen, az Ian Brown énekes volt; neki se hangja, se energiája nem maradt egy Nagyszínpados koncerthez. Hagyján, hogy hamisan csengett másfél órán keresztül, a Stone Roses sosem az ő énekiskolájáról volt híres; viszont ahogy mindenféle lelkesedést vagy izgalmat nélkülözve rendre kitotyogott a színpad szélére, és ott rázta a csörgőjét, miközben a többiek épp szétszólózták az agyukat, az egészen hervasztó jelenség volt. Brown produkciója erősen konvergált a másnapi Pogues-buli énekesének motyogásához, csak hát Iannak papíron semmi baja, azon kívül, hogy akut adrenalin-hiányban szenved.

A Stone Roses ettől függetlenül felvonultatta a kötelezőt, elhozta a régmúlt slágereit az I Wanna Be Adoredtól a Waterfallon keresztül a She Bangs The Drums-ig, megfürdetett minket a pszichedéliában, alánk tolt pár feszes ritmust, és megtáncoltatta az arra hajlandókat – a koncertből csak az nem derült ki, hogy miért is kéne a Stone Roses-ra figyelni 2012-ben.

A zenekar nem tudott komolyabb fegyvertényt felvonultatni, de így legalább a harmadik nap az lehetett, aminek lennie kellett: csendes-ülős pihenőnap, ahol a brit gitárzenének se a régi, se az új üdvöskéi nem zavarták meg a nyugalmunkat.

Elhangzott dalok:

I Wanna Be Adored

Mersey Paradise

(Song for My) Sugar Spun Sister

Sally Cinnamon

Ten Storey Love Song

Where Angels Play

Shoot You Down

Fools Gold

Something's Burning

Waterfall

Don't Stop

Love Spreads

Made Of Stone

This Is the One

She Bangs The Drums

I Am The Resurrection