Ám mielőtt még Brian Molko karizmája sokadjára is bűvkörébe delejezte volna a Sziget-lakókat, a brit színtéren éppen felkapott Glasvegas-szal múlattuk az időt.

Mégiscsak olyan melankóliában fürdetik dalaikat, ami akár jó hangulati alapozás is lehet a Placebo hol szuicid, hol harcos angst-himnuszaihoz. A Glasvegas egyórás koncertje alapján viszont inkább tűnt hype-pal feltűnt lufinak, amibe kapaszkodva a magasba szállhat James Allan énekes egója, mintsem komolyan veendő zenei tényezőnek. Ahogy az idei Sziget délután 4 órai műsorsávjában próbálkozó sok indie-üdvöske, úgy a Glasvegas is csalódást keltett: 15 perc hírnevükkel kvázi 15 percnyi szórakozást szavatoltak, vagyis kb. ennyi idő után kezdett el unalomban fuldokolni a homogenitással kivert produkció.

Nem lenne alapvetően elhibázott a zenekar koncepciója, hiszen egy-két dal erejéig még ügyesen is tolmácsolják ezt a bánattal vert érzelemvilágot. Viszont mivel minden dalt ugyanarra a kaptafára húznak fel, az emocionális mélységet pedig inkább siránkozásra cserélik, a mélyenszántó hatás elmarad. Pedig szálltak itt Springsteen-ihlette lírák és pörögtek rockosabban tekert dalok, sőt, az állva doboló Jonna Löfgren még egy darabig a figyelmet is lekötötte.

De hiába sorolta fel az énekes a slágereiket a – beszédes című – It's My Own Cheating Heart That Makes Me Cry-tól kezdve a Geraldine-on át a Go Square Go-ig és a záró Daddy’s Gone-ig, nemcsak a megváltás, de az egyórás koncertekhez már elengedhetetlen, izgalomfokozó változatosság is hiánycikk maradt.

Komolyabb külföldi rockzenei koncert hiányában a Pál Utcai Fiúk buliján múlattuk az időt estig, de mivel ez az előadás csak annyiban volt különleges, hogy Leskovics Gábor a szokásosnál is hamisabban énekelt, az ismertetésétől inkább eltekintenénk. Ezen a napon a többség úgyis vagy a Placebo bulijára vagy a Ministry jéghideg ipari zúzdájára várt – ám mivel a két főattrakció ütötte egymást, kénytelenek voltunk a törékenyebb Placebo-t választani: a Ministry úgyis bezúzza, amit be kell, ott se meglepetés, se kímélet nem lesz.

Meglepetés, na az a Placebo-n sem volt, de egy 15 éve működő és sztárstátuszt élvező zenekar fesztiválos fellépésén ne is legyen: itt az a lényeg, hogy a több tízezer ember mindegyike fülig tolt mosollyal, és némi lelki kábulattal távozzon a Nagyszínpad előtt fekvő térről. Ezért értelemszerűen a legnagyobb Placebo-slágerek tornászták fel a rajongók adrenalin-szintjét, amíg azok a Teenage Angst vagy a The Bitter End környékén már valószínűleg a lelki üdvösség határmezsgyéjére hallucinálhatták magukat. A zenekar életképességét pedig az bizonyította, hogy mondjuk a korai, poszt-punkosan heves, az elektronikát sem megvető számok ugyanúgy megfértek a legutóbbi sorlemez, a Battle for the Sun keményebben súlyozott, rockosabbra vett dalaival, mint a könnyedebb romantikával átitatott bánatslágerekkel.

Vagyis: a nem túl tág, de azért mégiscsak stilisztikai sokszínűséggel bíró műfaji spektrumon egyértelműen átütött a Placebo-védjegy, a hangnem, az egyéniség, amely garantálhatja, hogy az – amúgy a Sziget által is felölelt – trendek lefutása után is a főműsoridő reflektorfényét élvezhessék Molkóék.

Ebben ezúttal is a híres-hírhedt frontembernek volt a legnagyobb szerepe, aki most androgün glammer vagy cingár-underground lázadó helyett inkább egy megnyerő békekövet benyomását keltette; habár konferálásainak mélysége a "make love, not war" filozófiai mélységét súrolta, az ő imidzsébe valahogy mégis belefértek a hasonszőrű kiszólások.

Molko egyébként is úgy tűnt, mintha meg- és beérett volna, akár a visszafogottabb – hátranyalt hajú – külsőre, akár a koncerten mutatott attitűdjére gondolunk. Mintha a 15 évvel korábbi vadság, amivel fájdalmas önvallomásait megszövegezte és torzított gitár-hangjegyekbe öntötte, mostanra beolvadt volna a rockzene mindent felemésztő, általános intenzivitásába és dinamikájába – valahol erről tanúskodik a Battle for the Sun lemez is, amely a korábbinál pozitívabb hangvétellel, viszont jobban kidomborított rockzenei alapokkal moderálta a Placebo-stílust.

Hogy a zenekar másfél órás best of műsora ától cettig roppant élvezetes maradt, arról elsősorban Molko érdekfeszítő orgánuma tehet; ez a magasan fekvő, sirámot, dühöt, fájdalmat, csalódottságot, kábultságot, kétkedést ugyanúgy kifejezni képes hang, amelyet utálni inkább lehet, mint megunni. Még akkor is – vagyis főleg akkor – amikor nem csavarja olyan slágeresen a dallamokat, mint a Post Blue-ban, az Every You Every Me-ben vagy a Special Needs-ben – az említett dalok is nagyot szóltak, ahogy kell, de Molkónak mintha a pszichedelikusan frazírozott témák álltak volna a legjobban, mint pl. a Battle for the Sun.

Aktivitásban és hangszer-püfölésben (Brian a Black-Eyed, majd a koncert végén is erősen gerjesztette földre dobott gitárját) a dobos Steve Forrest volt a párja, aki a korábbiaknál szolidabb séróval, ám nem csökkent erővel esett neki a cájgnak – a Meds végén például egyenesen kamikaze-üzemmódba kapcsolt, ahogy nekiveselkedve csépelte dobját.

Az aranyingben pengető Stefan Olsdal most talán a múltkori turnénál jobban háttérbe húzódva játszott – még ha igazán háttérben csak a kisegítő zenészek voltak, Stefan pedig inkább velük, mint a közönséggel kontaktált (Fiona Brice hegedűs és billentyűs lányt - aki kiállásra és küllemre erősen hajazott az angyali Anneke van Giersbergenre - azért sokszor mutatták a kivetítőn).

A perfekt élményhez még az erőteljes-tiszta sound és a hangulatteremtés kötelező fokát megütő fénytechnika is hozzátette a magáét. Igaz, hogy Molko nem mindig énekelt ott minden hangot, ahogy az lemezen meg volt írva, és néhány régebbi dalt is az újabb dalok torzítottabb hangszerelésében adták elő (pl. az Every You Every Me-t), de ilyen apróságok kellenek is a koncertélményhez – a sterilitás amúgy is túlságosan nagy teret nyert a rockzenében, ahol alapvetően semmi keresnivalója nem lenne.

Habár a Placebo is ugyanazzal a szettel állt ki, mint a turné többi állomásán, és nekik az élmény se lehetett olyan egetrengető – a színpad másik végén állva mégis az volt. Egy közel hibátlan buli, amibe bele lehet kötni, csak éppen nem érdemes.

Elhangzott dalok:

Kitty Litter

Battle for the Sun

Every You Every Me

Speak In Tongues

Black-Eyed

Special Needs

For What It's Worth

I Know

Slave to the Wage

Bright Lights

Meds

Teenage Angst

Song to Say Goodbye

The Bitter End

Ráadás:

Running Up That Hill

Post Blue

B3

Infra-red