Kevés embernek adatik meg, hogy a világ sokszínűségéhez maga is hozzátegyen újabb árnyalatokat. Legtöbben megelégszünk annyival, hogy próbálunk megfelelő nevet találni a színeknek. A névadás egyben birtokbavétel is, Puchner azzal, hogy a maga alkotta színeket különleges nevekkel látja el, egyfelől analizál, darabjaira szedi a csodát, ugyanakkor megmutatja a részleteken túl (vagy éppen a részletekben) a világ teljességét.

A könyv borítóján egy madárszerű lény gubbaszt, (madaraktól szokatlanul) emberi ruhába öltözve üldögél egy láncon, amire színes gyöngyöket fűzött a rajzoló. A gyöngyök egyike-másika nevet is kapott, a lánc egyik eleme pedig maga a Föld, amely felett egy lódenkabátos férfi próbál erős karcsapásokkal a levegőbe emelkedni, vagy az is lehet, hogy csupán egyik gyöngyszemről a másikra szökell, bejárva a színek világait. Ez az álomszerű kép a könyv több motívumára is utal: képzeletbeli utazásra hív az illusztrátor-szerző egy ismerős-ismeretlen világba, amely egyszerre játszódik nagyon konkrét, földrajzi tájakon és a színek fantáziabirodalmában.



Az utunk a levegőben kezdődik, először az ég színei jelennek meg előttünk. Puchner kalandjának origója az égbolt, és rajta egy hatalmas madár (valójában sok kis madárból álló sziluett), amely mutatja az irányt: aki követni akarja útja során a mesélőt, annak el kell emelkednie a földtől. Kék, fehér, szürke vagy fekete, néha piros, ez az a néhány jelző, amit a hétköznapokban az ég leírására vesztegetünk, már ha egyáltalán vesszük a fáradságot, hogy felnézzünk. Az illusztrátor képzelete azonban ennél sokkal gazdagabbnak látja az eget, csak a kékre nyolc szava van! A színekhez kapcsolt jelzők a perspektívát is mutatják – világkörüli útra indulunk, de nem kell aggódni, sok helyen megállunk, hogy gyönyörködjünk a színes világ csodáiban.

Az első két állomásra (a hegyek és a sarkvidék) a felületes szemlélő azt mondaná, itt nincsenek is színek, hiszen fehér minden! Puchner madara azonban nem a földet, hanem az eget kémleli, csak miután rácsodálkozott az ég ezerféle kékjére, száll le lábnyomot hagyva a hóban. Kilenc színe van a jégnek és a hónak, tizenkettő az Antarktisznak. A pingvinek is madarak, mégsem repülnek. Jelzés ez: véget ért a szárnyalás, ideje leereszkednünk a vizek mélyére!



Kicsit tartottam tőle, hogy elhagyva az étert a képzelet is kevésbé fog szárnyalni, de ez csak kishitűségem mondatta velem. Nem tanultam meg még eléggé bízni Puchner zseniális fantáziájában. A vizek világának lakói újra megidézik a borító különös lényét: groteszk halak, párosodó teknősök, medúzacsapat, balról egy cápa néz be a képbe, jobbról egy búvár. Ez a kép a kedvencem! Fantasztikus teremtmények (még egy olvasóhal is felbukkan), vicces szövegbuborékok és persze sok-sok játékos nevű szín ragadja magával az olvasó figyelmét. Ám mindez csupán előkészítése annak a színorgiának, ami a következő oldalakon fogad. Az erdő és a mező zöldekkel és barnákkal, vulkán a vörös számtalan árnyalatával ajándékoz meg.

Előbb az égből a földre, majd a vízből a sivatagba jutunk. Puchner koncepciója egyértelmű: a földi létet meghatározó négy ősi elem (levegő, víz, tűz, föld) mentén mutatni be a színek világát. A sivatag lesz az a fordulópont, ahol a természet helyét az emberi civilizáció bemutatása veszi át. Az átkötés nyilvánvaló: Egyiptom, az egyik legősibb kultúra lesz a kapocs a könyv két része között, itt kezdődik az emberi kaland. A koncepció ebben a részben sem törik meg, ezúttal az időben sodródunk előre – egészen a jövő századig. Puchner az idővándorlás során többnyire ismerős kultúrák és helyszínek (Velence, Párizs, New York, Frankfurt stb.) sztereotip jegyeit mutatja be, ugyanakkor a színek segítségével mindig sikerül a jól ismert kulisszákat személyessé tennie. Legszebb példa erre a karácsony-szigeti kirándulás, ahol a sziget múltja és természeti adottságainak tudós bemutatása mellett személyes élmények (gyermekkori karácsonyok képe) is felsejlenek, a színek is az európai karácsony kellékeit idézik.



A személyesség mindvégig fontos jellemzője a könyvnek. A színek nevei szubjektív asszociációkból fakadnak, a képekhez mellékelt szövegbetétek (híres emberektől származó idézetek és a szerző gondolatai) azt a hatást keltik, mintha Puchner távoli tájakról küldött leveleit, képeslapjait olvasnánk. Kétségtelen, a könyvet (többször) végigböngészve ellenállhatatlan vágy kél az olvasóban, hogy maga is nevet adjon a színeknek. Vagy előkapja gyermeke általános iskolai festőkészletét, és színes tintákat álmodva kiszínezze az életét.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung képgalériájában belepillanthatunk a könyvbe.

A Könyvmutatványosok oldalán ezúttal kivételesen nem ajánlót, hanem interjút olvashatunk, melyet Németh Eszter készített a könyv szerzőjével.