A nyolcvanas évek elején alig néhány helyről lehetett nyugati zenéket szerezni: egy ilyen odú volt az Amerikai Nagykövetség Könyvtára. Ebből a könyvtárból kölcsönöztem a Yes együttes elsőként megismert lemezét (Tormato, 1978), ahogyan ebből a könyvtárból ismertem meg a [a]http://www.j-tull.com/[text]Jethro Tull[/a]-t, és még számos progresszív rock bandát. Csak azt nem tudtam akkori naivitásomban, hogy a követség előtt strázsáló rendőrök nem csak a követség biztonságát őrzik, hanem – és sokkal inkább – a látogatókat is lekáderozzák. Így váltam „progresszív” érdeklődésből – aminek hála legalább angolul megtanultam – egy letűnt korszak retrográd, reakciós figurájává.

Ahogy visszaidézem, a reménytelen helyzet ellenére is feltűnő a határozott, megrögzött optimizmus azokban az években: tudtuk, láttuk, és (ha csak helyettesítő átéléssel is, de) éreztük azt, hogy valami történik a világban - béke és szeretet lebegett körül bennünket. A demokráciáról pedig még nem sokat tudtunk.

Ha évtizedes késéssel is, de ugyanazt a lelkesedést éreztük át, ami a progresszív rockot létrehozta. A történet diadalmenetnek látszott: a beatlesek lovaggá avatása, klasszikus koncertek beat előadókkal - úgy tűnt, a beatzene hozza el a megváltást. Iskolapadba ültek a zenészek és hatalmas (analóg szintetizátor) masinákat építettek, hogy újjáírják a zene történetét.

A sors fintora, hogy a diadalittas „progresszió” visszalépést jelentett: visszalépést a beat, a rock-zene spontaneitásához képest. Az újra iskolapadba ülő zenészek éppen azt adták fel, ami a zenéjük lelkét adta: a naivitást, a tudatlanságot. És a nagytestvér, a komolyzene gyökeresen más fordulatot vett: a „régizene” muzeális darabbá vált. A haladást nem a barokk formák áthangszerelése, újra-mitologizálása (néhány Rick Wakeman lemezcím: [a]http://www.amazon.com/Six-Wives-Henry-VIII/dp/B000002GBJ[text]The Six Wives of Henry VIII[/a], 1973; [a]http://www.amazon.com/Journey-Centre-Earth-Rick-Wakeman/dp/B000002GA8[text]Journey to the Centre of the Earth[/a], 1974; [a]http://www.amazon.com/Myths-Legends-Arthur-Knights-Round/dp/B000002GBK[text]The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table[/a], 1975 – elég világosan jelzi ezt a re-misztifikáló tendenciát) jelentette, hanem a radikális váltás: a tonalitás, a hangmagasság, a hangszín és a hagyományos ritmus-koncepció dekonstrukciója.

Az egykori hősök megfakultak. A legendák (James Dean, Jim Morrison, Jimy Hendrix, és még sokan mások) legendás halottakká váltak. Egyesek azonban élő legendákká, és talán csak a cinizmus mondatja velem - a Jethro Tull egykor legendás „slágerével” szólván -, hogy „Too old to rock and roll and too young to die”.

Megtanultuk, hogy a demokrácia a rabszolgaságon épül. És azt, hogy a zene üzlet, show-business. Akik kívül maradtak az establishment-en, azok megőrültek, ronccsá váltak, vagy kivonultak és kommunát alapítottak. Maradtak az élő-halottak, és az egykor-legendák. A diadalittas „progresszióból” barokk-rock lett (nem véletlen a J.S. Bach imádat, lásd a [a]http://www.procolharum.com/[/a] [text]Procol Harum[/a] egykori slágerét „A whiter shade of pale”, ami Bach dallamára épül, valamint a számtalan – nekem éppen az [a]http://music.download.com/electriclightorchestra/3600-8627_32-100784690.html[text]Electric Light Orchestra[/a] jut eszembe – IX. szimfónia feldolgozás) – a rock-történet Pantheonjában.

Egy élő legenda a mai koncert hőse, Peter Banks (született Peter Williams Brockbanks, 1947 július 15-én). Fiatal fiúként vett neki az apja egy olcsó akusztikus gitárt, és ő hihetetlen odaadással és ügyességgel bánt a hangszerrel. Tinédzserként bendzsón is megtanult játszani.

Peter Banks és Chris Squire akkor találkozott először, amikor Banks csatlakozott [a]http://www.synmusic.net/[text]The Syn[/a]-hez, aminek Andrew Jackman (billentyűs) is tagja volt, aki később néhány Yes és Chris Squire felvétel hangszerelését végezte. The Syn csupán 1967-ig tartott, a csapat azonban két kislemezt is kiadott.

Squire barátjával, Clive Bailey-vel (ritmusgitár) és a hozzájuk csatlakozó Banks-al játszott a Mabel Green’s Toy Shop-ban. Banks elhagyta a zenekart, amihez később csatlakozott Jon Anderson és Bill Bruford. Bailey távozása után, Tony Kaye billentyűssel és a visszatérő Banks-el a zenekar új nevet vett fel. Peter javasolta a Yes nevet. Egyetértettek abban, hogy ez nem állandó, csupán ideiglenes név. Annyi év után azonban a banda neve még mindig Yes.

Az Atlantic Records felfedezte a bandát és 1969-ben szerződést kötöttek, majd stúdióba vonultak, hogy felvegyék az első, egyszerűen Yes című albumot. A következő évben újabb lemezen dolgoztak (Time and a Word), azonban Jon és Chris nagyzenekari hangzást akart az öt zenész mögé. Az ötlet nem tetszett Banks-nak és Tony Kaye-nek sem. Banks-ot felkérték, hogy hagyja el a bandát és az utolsó közös koncertjük 1970 április 18-án volt, a Luton College of Technology-ban.

A Yes és néhány rövid kitérő után Banks megalakította a [a]http://www.psychosync.info/[text]Flash[/a]-t,[/a] Tony Kaye vendég-billentyűssel. Lemezük (egyszerűen Flash címmel) 1972-ben jelent meg és nagy sikert aratott. Meglehetősen különös módon, a Flash elleni korabeli vád egyszerűen az volt, hogy a Yes-től lopnak hangzást – miközben éppen Peter Banks és Tony Kaye jelentette ezt a hangzást.

Ahogy bebocsáttatásra várok a cethal gyomrába, a várakozó embereket lesem. Többnyire családapákat látok és gyermekeket - mindannyiunk arcán ugyanaz a tűnődő kifejezés ül: vajon milyen zene lesz ma? Nem kis aggodalmat okoz az információ, amit a koncertről kaptunk: „a zenekar nem próbál, a műsor teljesen improvizatív”. Ugyanis a Yes, és úgy általában a progresszí rock nem olyan zene, amelyben akár csak egyetlen hang is improvizált lenne. A Yes rendkívül gyakori ritmusváltásokkal és különös harmóniákkal teli zenéjében minden hangnak és kiállásnak pontos, jól megszabott helye van.

A szinpadon a Yesterdays együttes kezd: meglep, hogy a fények életre kelnek és valóban a zenéhez „komponált” vizuális effekteket látok (először az A38 szinpadán). Talán nem véletlen, hogy nevük az utolsó, 1975-ös Yes album neve, amelyen Peter Banks is zenél. Zenéjük nagyon kellemes: megtévesztésig hasonlít a mesterekre. A saját számokban kicsit indokolatlannak tűnik időnként a ritmusváltás, azonban a harmóniák, a többszólamú vokál kidolgozott, pontos és szép. A gitáros, Bogáti-Bokor Ákos nagyon tehetséges, az egész koncert lelke, akiről a színpadra fellépő Peter Banks szerint még fogunk hallani.

Nekem egy kicsit túl sok volt a szépségből. Egy kicsit kócosabb melódiákra vágyom, valami élesebbre. És hangsúlyosnak érzem azt, hogy éppen az utolsó, Seven című Yes szám előadása közben döbbenek rá, hogy mi hiányzott leginkább: Jon Anderson hangja. Ugyanis akármilyen elbűvölően is énekel Jánosi Kinga, hiányzik Jon kristálytiszta, és mégis szinte metszően átütő hangja és bármilyen ügyesen játszik is Kozma Kis Emese, fuvolajátékából hiányzik a régen megszokott dinamika.

A Flamborough Head zenéjéből azonban semmi sem hiányzik. Igazi profi előadók (bár a világítás egyre rosszabb a Yesterdays óta). Csak minden valahogyan ismerős: a gitárszólók leginkább B.B. Kingre, a vokál néha egy kis Fleetwood Mac-re emlékeztető, szóval semmi újdonságot és még kevesebb progressziót érzek a zenéjükben.

Végül a színpadra lép Peter Banks, miután a gitárját – kissé megilletődve - Ákos hangolja. Azt mondom, hogy a szinpadra lép, ilyen egyszerűen. Mert ahogy azelőtt is a közönség soraiban lézengett, most egyszerűen a nyakába akasztja a gitárt, beszél egy keveset és kezdenek. Két fiatal srác (Nick Cottam – basszusgitár és David Speight - dob, dobszintetizátor) kísérik.

Valóban kísérik, de nem tudják hová. Néha-néha összejön egy-egy dögösebb hangulat, de többnyire ők is csodálkoznak, hogy az egyre fogyadozó közönség soraiban van, aki ritmikusan mozog. Különösen az utolsó basszus-szólóban érzem, hogy talán tudnának egy kicsit morcosabban is játszani – azonban a háttérben maradnak. A két kiváló gitáros után pedig Peter Banks hiába cseréli a gitárokat és - a MIDI-gitáron - a hangszíneket, én leginkább csak azt érzem, hogy túl sokat hallgatta mostanában a Tequilát.

Ahogy az utolsó szám után – kissé sietősen – kifelé igyekszem, a ruhatárosok azt mondják: „nem fogják már visszatapsolni”. És arra gondolok, hogy talán életemben először hallottam a szinpadon őszintén mondani azt, hogy „köszönöm a figyelmüket”.

Harmony in Diversity:
Peter Banks: gitár, gitárszintetizátor
NIck Cottam: basszusgitár
David Speight: dob, dobszintetizátor


Flamborough Head:
Margriet Boomsma: ének
Eddie Mulder: gitár
Edo Spanninga: billentyűsök
Marcel Derix: basszusgitár
Koen Roozen: dob

Yesterdays:
Jánosi Kinga: ének
Fülöp Timea: ének, billentyűsök
Kozma Kis Emese: fuvola, piccolo
Bogáti-Bokor Ákos: gitár, gitárszintetizátor
Vitályos Lehel: basszusgitár
Enyedi Zsolt: billentyűsök
Oláh József: dob
Kósa Dávid: ütősök