A nyár egyik legforróbb napján járunk, aztán hirtelen besötétetik az ég, és útjára ered a vihar. Minthogy épp Esztergomból érkeztem, s a vonatról leszállván már jégeső fogadott, bőrig ázva jutottam haza. Gyors zuhanyzás, közben nem hallom a telefont, s amikor végül felveszem, Adri panaszkodik, hogy Lőrincen ragadt a viharban.

Sebaj, taxi is van a világon, a különös jégeső különben is negyed óra alatt alábbhagy, kisüt a nap. Égen és földön még feszültség uralkodik, ahogy közeledem a Szabadtéri Színpadhoz, van még némi izgalom a jövőnket illetően, ám a közönség illedelmesen gyülekezik, s végül én is beletörődöm, hogy ezt a koncertet egyedül hallgatom meg.

Elég nagy a nézőtér, időm is van körbenézni, szóval látom, hogy nagyjából háromnegyedéig telve vannak az ülések, ha nem is teltház, de azért a szervezők sem panaszkodhatnak. Az arcok picit furák: vannak persze nagyestélyiben, mindenféle népek, de túl sok a fiatal, és az idősebbek sem úgy tűnnek, mint akik a blues zenéért rajonganának.

Vagy fél óra telt el a meghirdetett kezdés után, amikor végre elalszanak a fények, a színpad kiviláglik, és odafent megkezdődik a vetítés. Nem, nincs itt semmi félreértés: egy monitoron Serbán Attilát és Feke Pált látjuk, interjút, beszélgetést, a show előkészületeit, félig-meddig mókásan megoldva.

Aztán amikor tényleg a koncert kezdődik vagy mi, mert már magam sem tudom, hogy vetítés, stand-up comedy avagy show, hirtelen berobog egy oldalkocsis motor a színpadra, kikászálódik belőle a két énekes, és most már a színpadon látjuk azt a jópofizást, ami eddig a monitorról szórakoztatott.

Maga a látvány részben igényes, részben igénytelen. Leginkább egy tv-showra emlékeztető módon a színpad tetején két monitor, az emelvényen foglal helyet a zenekar, a falakra fényfoltokat vetítenek, a színpadon lengén öltözött lányok, s a színpad két végén hőseink, Jake és Elwood.

Nem tudom igazán követni a történetet, pontosabban azt sejtem, hogy történet sincs. Mintha valami véletlen folytán a Blues Brothers turnéja Európában, Budapesten folytatódna. Az öltözék, a testalkat stimmel, s ahogy később meggyőződöm róla, a hanggal sincs különösebb baj. Csak hogy tanult meg hirtelen ez a két amerikai magyarul, s mégis miért magyarul énekelnek?

Számomra ez a zene mindig is angolul szólt. Természetesen nem mindenki érti ezt a nyelvet, kis hazánkban nem vitatom annak jogosságát, hogy a számok szövegét is értse a pórnép. Engem mindenesetre megzavar, s bevallom, hiába ismerem az eredeti zenét kotta nélkül, itt nem mindig tudom beazonosítani a számokat.

Ám ahogy a koncert halad, már egyre kevésbé zavar az, hogy nem érzem az azonosságot. A zenekar jól játszik, a lányok szépek, az énekesek valóban jól énekelnek, és különben is, hát nem látod a színpad tetején lógó óriási fekete szemüveget?

Van néhány poén is, ami a történet folytonosságát hivatott megteremteni: amikor például Serbán megjegyzi Elwood-Feke Pálra, hogy mint ugye tudjuk, nagyon szeret enni. (Talán kár, hogy ezután megnéztem a filmet, és abban nyomát sem találtam ennek az elemnek, legfeljebb az ominózus gyorsétteremben, amikor 7 csirkés szendvicset kér, és erről ismerszik meg.)

Aztán Elwood és Jake kimegy a nézőtérre, a nézőket énekelteti, s talán a koncert háromnegyedénél történik, hogy a nézőtér szélén beindul a tánc, kicsit mókásan, bizonytalanul felmennek a színpadra, és igazi népünnepély kerekedik.

Bevallom, engem idegesít, amikor filigrán szőke szépségek "négeresen" énekelnek. Ezúttal szerencsém van, a "néger" énekesnők inkább spanyolosan kreolok, s Tóth Vera blues-ának is valahogy sikerül megtartania a kellő mértéket. Ha nem is egy Aretha Franklin, de legalább tényleg jól énekel.

Aztán van még egy kis Jailhouse rock, ami sehogy sem illik az itteni történetbe, hiányzik Miami, s így végül hőseink újra útra kelnek. Ám az előadás csak nem akar véget érni, a monitoron újabb poénos vetítést látunk, amely visszarepít minket haza, a magyar ugarra.

Újra és újra eszembe kell vésnem, hogy amit láttunk, az egy koncert-show, bár nem teljesen értem a meghatározást. Talán valami olyan, ami nem igazán koncert, nem is igazán show, s ettől lesz koncert-show?

Kezdve a jóval: Feke Pál és Serbán Attila tényleg jól énekel, és a zenészek is jól játszanak. A zenéről semmit nem mondok, hiszen az nem más, mint némi válogatással a Blues Brothers, amit mindannyian ismerünk. Történet, narratíva ugyanakkor nincs, vagy elképesztően felületes, bárgyú, a látvány kimerül a motorban, a különböző kosztümökben újra és újra a színpadon megjelenő lenge lányokban és a vetítésben.

A vetítés pedig vagy egyszerű film, vagy effektezett film. Például amikor az autót látjuk haladni, ha jól emlékszem, pasztellnek nevezik azt az effektet, amit kapott. (Tetszik tudni a körvonalak kiemelve, részletek nélkül, egységes pasztell színben kikeverve.) Ahogy a feltehetően több fényforrás interferenciájából létrejövő színes, mozgó fényfoltokra sem lehet túl büszke a látványtechnikus.

Ne érje szó a ház elejét, a közönség tényleg jól szórakozott. Megkapta a szokásos énekeltetést, táncolhatott, kiabálhatott  és fütyülhetett, s közvetlen közelről látta Feke Pált és Serbán Attilát, miközben a táncoslányok szép lábán és popsiján legeltethette a szemét. S mintha fel sem állt volna a fotelből, a tévé elől, máris jön a reklám.

Én mindenesetre megnéztem otthon a Blues Brothers című filmet, és mindazoknak, akik a fent említett show elemeken túl még valamire vágynak, ugyanezt javaslom. Akik viszont egy kis felhőtlen kikapcsolódásra vágynak, és nem különösebben érdeklik az epikus részletek, azoknak a Blues Brothers margitszigeti előadását ajánlom.