A tizedik nyaram közepén kiderültek a titkok a titkos grófokról (Athos) és bárókról (Porthos), méghozzá a szomszéd néni konyhájának a tetején illetve a kertünk végben álló almafa koronájában. Kéznél volt az uzsonna is. S ha már napfény, meg uzsonna, íme egy tuti recept:

Végy egy csipet krimit, keverj hozzá egy evőkanál kémregényt, fűszerezd romantikával, mítosszal, az egészet keverd bele egy ifjúsági regény szövetébe, vagy szövegébe. Miután csomómentesre keverted, válassz korszakot és öntsd bele korhű formába, s ízlés szerinti ideig sütve már tálalható is az olvasók elé.

Timothée de Fombelle első kétkötetes regényével, az Ágrólszakadt Tóbiással is ezt a receptet követte, igaz a kémregény motívumait kihagyta a történetből, sőt a távolítást is inkább némi fantáziával (utópiával) helyettesítette, mégis hajszál híján didaktikus lett, legalábbis ami Földünk helyzetének metaforikus ábrázolását illeti. De már ott sem tagadhatta le franciaságát és a mestereit.

Aztán a Vango első részénél úgy döntött, hogy másik forráshoz nyúl, s a munkatáborok, elnyomás, totális diktatúra elemeit ezúttal a történelmi közelmúltba ágyazza, Sztálin és Hitler idejébe. Érdekes, hogy egyre gyakrabban bukkan fel e két történelmi alak, és a hozzájuk kapcsolódó korszak az ifjúsági regényekben is.



Velük szemben állnak Fombelle-nél a kisemberek, a hétköznapi hősök, olyasfélék, akikkel például a mi puha diktatúránk "háromT" rendszere alatt keletkezett ifjúsági regényekben, lányregényekben már találkozhattunk. Gondoljunk akár Hollós Korvin Lajos számos, vagy akár Mándy Iván Robin Hood című regényére.

Talán ezért is volt ekkora sikere a Vango első részének, az Ég és Föld közöttnek. Most A hazátlan herceg című második résszel lezárult a történet.

Fombelle végig fenn tudta tartani az érdeklődést, továbbra is a cliffhangerek, sűrű váltások, időben, térben, történetekben való utazások segítségével. Amikor az egész őrült rohanás (egy őrült korban) már-már zavaróan felgyorsulna, a szerző fellebbenti a soron következő titokról a fátylat, s kissé lelassít, hogy megmagyarázza a dolgokat. Aztán rohanunk tovább.

Már az Ég és Föld között olvasásakor is motoszkált bennem az Sz. Molnár Szilvia által is felsorolt irodalmi előképek mellett Dumas, meg egyáltalán a folytatásos regény, mint olyan. Számomra Vango története felidézi a tévé előtti korszakot, amikor újságban folytatásos regényt közölni remek marketingfogásnak számított. Érdekes lenne annak vizsgálata, hogy néhány, mára klasszikussá vált történet recepciója hogyan változott a hiányzó keret, azaz az újság napi hírei nélkül. Annak idején vélhetően beleszövődött egymásba a napi hír és a regény. A regény belekerült az emberek hétköznapjaiba, és kielégítette az ember természetes és kínzó történetéhségét. A Vango kísérlet arra, hogy megvalósítható-e a folytatásos (kép)regény mai változata könyvben.  Megvalósítható.

Azzal, hogy Vango folyatamatosan mozgásban van, szülei gyilkosait keresi, miközben saját múltja is üldözi őt –  faramuci módon az utóbbit nem várhatja be -, eleve létrejön egy alapfeszültség. Arra számítottam, hogy egyszer csak majd kiderül, hogy Vakond, Vango egyetlen vele egykorú barátja, vagy Ethel, a szerelme, valamilyen módon rokona a főhősnek. Szerencsére Fombelle elkerülte ezt a klisét.

A főhős a szerelem elől is fut. Míg nem tudja kicsoda ő, miért üldözik, addig nem maradhat Ethellel. A másik fiú, Andrej Ivanovics, a Vango nyomába küldött, családjával zsarolt orosz hegedűs másképp fut Vakond elől. Eleinte nem is tud Émile (Vakond) szerelméről, és a családja életét kockáztatná, amely közben összefonódott Mademoiselle-ével, Vango nevelőjével. Azonban kötelességtudata és megzsarolt élete ellenére sem adja fel elveit, s inkább segít Ethelnek megtalálni Vangót, mint üldözőinek, akik végül őt is üldözni kezdik.



Szóval nyolc évesen az almafán rágtam az almát, miközben Rochefort gróf és D’Artagnan életre szóló ellenfelek lettek, s az utóbbi csatlakozott a három testőr mellé negyediknek. Miért is emlékeztet ez engem az első világháború harcmezőin egymással összetalálkozó Eckenerre, Zefíróra és a többiekre? Csak a szintén nagyon tehetséges színészi képességekkel megáldott Mylady változott át Madam Victoriává, bocsánat Victor Volkinná. 

Ethel is sablonfiguraként indul, a szülei halála után némaságot fogadó kislány, aki egy földkörüli út során egy fiúnak kezd beszélni, majd felnövekedve égen s földön keresi az ő hazátlan hercegét, hogy el is veszítse, ahányszor megtalálja.

A főszereplők túl sok elvárásnak kell, hogy megfeleljenek, vagy történelmi regény esetén köti őket a történelem, így a gyorsan pergő kalandregények többségében a mellékszereplők lesznek a leginkább jól kidolgozott figurák, a humor kiapadhatatlan forrásai. A hazátlan hercegben a legsikerültebb kétségtelenül Boulard felügyelő, a klasszikus krimik esetlen rendőrségi alkalmazottja, aki mint a bulldog ráharap egy ügyre, s nem ereszti. Boulard azonban fejlődőképes, amiben nagy szerepe van egy Mary nevű szobalánynak, és az édesanyjának, aki hajlott kora ellenére rátermettebb, mint a fia.

Hasonlóan jól megrajzolt figura Zefíró is, akinek története a Vangóéval párhuzamosan fut, s azzal több ponton is összekapcsolódik. Végül Zefíró (aki annak idején elindította a főhőst az útján) lesz az, aki megoldja Vangó sorsát. Meghal, s vele hal egy másik, Vangóval azonos korú fiú is, a szénné égett holttestek miatt lehetetlen azonosítás pedig megszabadítja hősünket. Ismerős megoldás ez is, ugye?

A történelmi háttér a második világháború előtti egyre növekvő fenyegetettség időszaka. Ahogy sűrűsödik a történelem, úgy fonódnak egyre inkább össze a történetszálak is, nő a felelősség, s míg az első részben még csak négy bátor katona harcolt, most már minden szereplő megtesz mindent a hazájáért és a békéért. Nem különösebben meglepő, hogy az ellenség oldalán állók a háborúban érdekeltek (fegyverkereskedés, amerikai maffia) csoportjaiból kerülnek ki. Átjárás a két oldal között, csakúgy, mint Fombelle Ágrólszakadt Tóbiásában, ebben a kötetben sincs. Vagy jó, vagy rossz valaki, bár a jellemek színesednek, árnyalódnak.

Újdonság, hogy az eddig is kontinenseken átívelő történet egyik szála most Amerikában játszódik. A valóság felettiséget pedig nem csupán az állandó mászás, tetőkön járás hivatott szimbolizálni, hanem az épülő Szabadság-szobor, az Eiffel-torony és a párizsi Notre Dame harangtornya. A Vango körüli zűrök is akkor kezdődnek, amikor saját szigetéről a másik szigeten lévő, hegytetőn álló kolostorba, pontosabban onnan a világba lép. Ugyanis minden egyes alkalommal, amikor Vango lejön a magasból, felrobban a világ, hol vasúti pályaudvar, hol léghajó képében, s menekülnie kell. Vakond óvatosabb, ő le sem jön, Ethel pedig a regény nagyrészében tévelyeg, keresgél, s csak akkor lesz cselekvőképes és határozott, amikor rendbe hozatja azt a kisrepülőt, amelyen a szülei halálukat lelték. Amikor lezuhan a Hindenburg, s Vango (látszólag) halálát leli a lángok közt, újra kicsúszik a lába alól a talaj, s akkor találja meg újra, amikor a lezuhant pilóta keresésére indul, ahogy Vango is.

Úgy tűnik, hősünk csak a levegőben van biztonságban, csak arrafelé vezet számára út, vélhetően ő is érzi ezt, ezért is megy a Hindenburg balesete után egy másik kolostorba Élisabeth anyához, s tűnik el a világ elől, noha a másik outsideren keresztül részt is vesz a II. világháborúban. Vakond és ő információkkal segítik az ellenállókat, felderítőket és a sebesültek ápolásáról és elrejtésükről gondoskodnak. Ezt a világtól való elvonulást töri meg a bosszú lehetősége.

Számomra itt derült ki leginkább Fombelle zseniális miliőteremtő képessége, ahogy néhány egyszerű mondat segítségével felidéz egy egész korszakot, ám egyúttal itt gondolkodtam el a leginkább azon, vajon milyen olvasmányélmény lesz mindez a mai kamaszoknak. Értik-e majd a finom történelmi utalásokat, vagy megmarad számukra a könyv egy pergő kalandregény szintjén, amely megteremti a fiúk számára is a maguk elveszett Romanov hercegét? Talán patetikusan hangzik a kérdés, de számomra, akinek az ifjúkori olvasmányaiban még igazi, hősies hősök szerepeltek, megdöbbentő, hogy mennyire értékvesztettek, kallódóak a mai regényhősök maguk is. Vajon hogyan tekintenek ezek a sokszor remény-, jövő- és értékvesztett olvasók Vangóra és társaira, akik bár látszólag hasonlítanak hozzájuk, mégis konkrét értékek mentén hoznak meg döntéseket, s nem a sorsuk elől futnak, hanem a sorsukért.

Vajon sikerül-e a Vangónak "fenntartható irodalommá" válnia? Újraolvasandóvá? Az elődöknek sikerült, itt az ideje, hogy - ha nem is az almafán, mert azon már a következő generáció ül - újraolvassam Dumas regényeit.

Fombelle, Timothée de: Vango - A hazátlan herceg
Fordította Pacskovszky Zsolt
Móra Kiadó, 2012
352. o., 3490 Ft