Mit jelent a mai olvasónak a "rémtörténet" megjelölés, a szó hallatán kik jutnak eszünkbe a magyar irodalomból, illetve egyáltalán milyen létjogosultsága van ennek a műfajnak itthon?
 

Csobánka Zsuzsának Szeghalmi Lőrincz és a vámpírtörténetek idéződnek fel, ugyanakkor, mint mondja, a mágikus realizmus kategóriája számára találóbb kategória Szabó Róbert Csaba novelláival kapcsolatban. Bartók Imre a könyv hiánypótló jellegét hangsúlyozza, úgy véli, itthon félünk a populáris műfajoktól, így hát üdv a Fekete Daciának.

Lengyel Imre Zsolt a szépirodalomi vonatkozásokat említi, de kérdéses számára, mennyire volt jó ötlet Szabó Róbert Csaba előző kötetéhez képest most szűkíteni a "horizontot". Majd felhívja a figyelmet az erdélyi szóra, ott a rémtörténetek előtt, s mivel nem csak erdélyi történetek vannak a kötetben, marketingfogásra gyanakszik. Bartók hozzáteszi, hogy az Erdélyhez kapcsolódó "rémtörténetek" szűkebb értelemben nem is nevezhetőek rémtörténeteknek. Majd kitér arra is, hogy Az emeleti szobák lakói, illetve a Lelkiismeretünk bekötőútjain szövegekből például hiányzik a transzcendens elem is. Csobánka Zsuzsa szerint inkább egyfajta őrületről beszélhetünk a novellák kapcsán, hiszen ha előkerül egy balta, amelyen hajat látunk, a történet előrehaladtával elkezdünk egyre biztosabbak lenni abban, hogy valakit azzal a baltával megöltek.
 

Lovecraft és Poe, a gótikus novella és a rémtörténet kapcsán felmerül, mi is a jó rémtörténet receptje. Bartók Imre arról beszél, hogy a kötetben úgy általában, de leginkább A rettenetes víz uraiban találhatunk Lovecraft-áthallásokat, a víz motívuma nagyon erős, állandó visszatérő elemként pedig az egyébként is egységes kötetet még inkább homogénné teszi. "Egyébként pedig olyasmiről van szó, hogy az ember találkozik valamivel, amit nem ért meg, közben meg van egy másik vonal, ahol meg mindenre fény derül." Bár hozzáteszi, a Lelkiismeretünk bekötőútjain című novellában kicsit talán túl erősen is el van mondva, mi a "probléma". Csobánka Zsuzsa erre reagálva meg is jegyzi, ez a lekerekítettség van, ahol működik, de Az emeleti szobák lakóiban túlságosan kiszámítható. Lengyel Imre Zsolt is marad Az emeleti szobáknál, ahol az ő olvasatába már az is beleférne, hogy élőhalottak mászkáljanak.

A beszélgetők ezek után kitérnek az illusztrációkra, arra, vajon van-e plusz funkciójuk, szervesülnek-e, amire talán egyedüliként Bartók Imre válaszol igennel, hozzáfűzve, nyomasztó fotók ezek, amiket a szerző mértéktartással kezelt.
 

De hol is jelölhetjük meg a lektűr és magas irodalom határait? Benedek Anna úgy véli, ez a kötet egyfajta átmenet lektűr- és szépirodalom között, tulajdonképpen bárki elmerülhet benne. Igaz, az emlékezetében nagyon kevés történet maradt meg, sőt, szépirodalmi szempontokat keresve sokszor avíttnak érezhető a szöveg, szerezetét tekintve pedig sem homgénnek, sem egységes színvonalúnak nem gondolja a könyvet.


Fotó: Czapáry Veronika

Bartók egyik történetről sem érzi azt, hogy gyengébb lenne a többinél, ízes, szép nyelvet használ, bár néhol lehetne könnyedebb, a kötet pedig kísérletet tesz a műfaj megújítására, kortárs közegbe helyezésére, amiért dicséret illeti, ahogy azért is, hogy egyértelműen a széles olvasóközönséghez szól.
 

A szerkezetet elemezve a motivikus visszatérések fontossága kerül szóba, Csobánka Zsuzsa példaképp a természet és a lélek kapcsolatának fel-felbukkanását, Benedek Anna a víz, a szag, az undor, s a hullák bűzének folytonos jelenlétét említi. Ugyancsak ők értenek egyet abban, hogy a könyv a leírások nyelvi megszervezettségében profi, sőt, ezek sokszor erősebbek, mint maguk a történetek.
 

A beszélgetés végén a közönség soraiból a kötet szerkesztője, Dunajcsik Mátyás is bekapcsolódik a beszélgetésbe, így többek között szóba kerül, hogyan újul meg az erdélyi irodalommal kapcsolatos kép az olvasóban, illetve az is, hogyan alakíthat, alakíthat-e egyáltalán a kiadó irodalmi műfajokat, van-e hatása a piacnak, az olvasónak a megjelenő kötetek jellegére.

Impulzus-folytatás szeptemberben, különkiadás Szigligeten a JAK-táborban.