Ha végigtekintünk a Városmajori Szabadtéri Színpadon látható előadás alkotógárdáján, joggal számítunk arra, hogy nem egy egynyári limonádét kapunk, hanem valami sokkal többet. A Katona József Színház művészei a HOPPart és a FÜGE alkotóival szövetségben, a zenét pedig a Budapest Bár szolgáltatja: rendkívül ígéretes. Figyelembe véve, hogy az előadás eddigi kritikai visszhangja inkább pozitív, talán meglepő a kijelentésem: nekem nem tetszett. 

A Katona Kamrában a Virágos Magyarország teljesen kiforgatta az operettet bevált sablonjaiból. Durva, direkt aktuálpolitikai utalások, erőszak, a szokásos karakterológia megborítása, azaz rengeteg olyan dolog, ami a műfaji szabályokba keményen belerúg. Vitatható, de mindenképpen meghökkentő. Jelen esetben szó sincs átértelmezésről, egy-két önreflexiótól és ötletesebb vizuális megoldástól eltekintve egy habkönnyű és mérsékelten idegesítő szerelmi történet zajlik a színpadon, továbbá már az első öt percben lehet tudni, mi lesz a vége. A helyszín egy fodrászszalon, ahol a főhős mamlasz Péter rajong a kedves Ilonkáért. Elutasítástól való félelmében nem meri felnyitni Ilonka szerelmes levelét, kitolva a beteljesülést három órával (és egy szünettel) későbbre. A "nem várt" fordulat egy lottónyeremény képében érkezik. A tipikus operetti karakterek mindegyike fölsorakozik: a bonviván és a primadonna mellett ott találjuk a szubrettet és a dizőzt, a megértő barátot és ideges vendéget, valamint a jófej főnököt is. Csak egy igazi ellenlábas hiányzik, hacsak nem annak vesszük a rikkancs szerepéből rossz belső hanggá beállított Kollár Lászlót.

Csak szelíden és finoman, nehogy valami igazi konfliktus szélütést okozzon a nézőtéren. Nincs semmi plusz, kivéve, ha annak vesszük, ha az előadást egy kis csúsztatással akár muzeális színrevitelnek is tekinthetjük. Az operettekért rajongó nyugdíjas közönség ki is elégül, bennem azért felvetődtek miérttel kezdődő kérdések. Miért esett a választás pont erre az operettre, amit annak idején a tehetséges szerzők, Fényes Szabolcs és Békeffy István kisszínpados száműzésükben dobtak össze? Miért helyezték át az 1955-ben, tehát a Rákosi diktatúra alatt készült darab cselekményét a hatvanas évekbe? Ha látszólag szolgain betartják a műfaj szabályait, mégis miért dúsították fel helyenként a korszakban szigorú tabunak számító szexualitással? Miért nem húzták meg az elnyújtott, csak a darab slágerszámából (Szeretni bolondulásig) táplálkozó második felvonást? Miért játsszák túl, ripacskodnak a drámai szerepekben és alternatív előadásokban is szenzációsan teljesítő színészek? Miért teszik próbára a néző idegeit rettenetes szóviccekkel és unos-untalan alkalmazott ismétlésekkel? Összegezve: mi ez az alázat a leírt szöveg, egy végtelenül középszerű alapanyag iránt?

Ha túltesszük magunkat azon, hogy ez az előadás bosszantó módon nem akar több lenni, mint tipikus nyári szabadtéri pénznyelő, nézzük meg, ebből a vállalásából mit teljesít.

A Szerencsés flótás műfaji megjelölését tekintve ugyan operett, de legalább ugyanennyire varieté is, és a minőségi varieté jelen pillanatban, ugyan nagy hagyományokkal rendelkezik, nem létezik Budapesten. (Más kérdés, hogy az operettjátszás aktuális körülményei is megérnének egy külön cikket.) Varieté néven már csak alternatív zenés előadásokat vagy peep show-kat találni itthon. Egy jó varieté előadáshoz elengedhetetlen a hibátlan tánctudás, a közönséggel kommunikáló, magával ragadó előadásmód és a poentírozás minden csínja, különös tekintettel a megfelelő hangsúlyozásra és matematikailag kiszámított hatásszünetekre. Ebben az előadás a három összetevő csak a legritkább esetben találkozott. Már a Pelsőczy Réka rendezte varieté kísérlet, a Musik, Musikk, Musique esetében is zavarba ejtő volt látni, hogy a kiszemelt színészek sem énekelni, sem táncolni nem tudnak. Ott a dolgot megmentette az élmény, hogy a prózai szerepekben egyik legerősebb magyar társulat tagjai technikai hiányosságuk tudatában, magukon is kacagva csetlenek-botlanak a színpadon. Hogy nem szánakoztunk rajtuk, hanem inkább együtt nosztalgiáztunk velük, elsősorban az ötletgazdag rendezésnek volt az érdeme.

Mivel a Szerencsés flótás célja láthatóan nem a karikírozás, hanem a múltidéző szórakoztatás, nézzük, a jobb sorsra érdemes színészek mihez kezdtek papírmasé karaktereikkel. Ujlaki Dénest egyértelmű dicséret illeti Ede, a főnök szerepében. Modorosságnak nyoma sincs, minden poént jól, jókor, jó helyen tolmácsol. Fekete Ernő remek színész, és a közönséggel való összenézés is sokkal jobban megy neki, mint a konferanszié szerepében látható Fekete Ádámnak, de ezt a karaktert nem neki találták ki. A gátlásaiban fulladozó, tesze-tosza Péter szerepe sokkal jobban állt volna Keresztes Tamásnak, viszont Keresztes a neki osztott ideges vendég figuráját rettenetesen túljátssza, és ugyan többször kap tapsot a hálás közönségtől, a kevesebb biztosan több lett volna. Kiss Diána Magdolna (Ilonka szerepében) hozza az elvárhatót, de a Dankó István – Szilágyi Katalin páros között jobban működik a kémia, mint a Péter-Ilonka kettős között. A dizőz szerepében Németh Juci nem elég dívás, Tasnádi Bencét fizikai adottságai remek Detrévé teszik, de a pozitívum itt ki is merül. Sajnos a színészi összjáték is hagyott kívánnivalót maga után.

A külcsínre azonban nem lehet panasz, a díszlet és a jelmezek is ötletesek (Horgas Péter, Bujdosó Nóra), a vetítések remekül eltaláltak, gazdagítják a színpadképet. A vetített feliratok helyenként viszont már kimondottan bugyutára sikeredtek. A Budapest Bár remekül játszik, több helyen áthangszerelték a zenét, de mint alkotókat feltűntetni őket túlzás, kissé megtévesztő marketingfogás. Korrektebb lett volna az "élőben játszik" kredittel hirdetni részvételüket.

Az, hogy a jó szereplőgárda és néhány remek részeredmény ellenére nem sikerült egy jól működő előadást összehozni, az alapanyag mellett kétségtelenül a rendező Vajdai Vilmos sara. Nyilván nem összeszokott társaság, prózai színészek vegyítve zenészekkel, de ennek nem kellene látszódnia. Mindössze két olyan pillanat van, amikor elégedetten csettinthetünk, az egyik az előadás elején, a konferanszié távozása utáni pörgős kezdés, ami azt sejteti, hogy egy dinamikus előadást fogunk látni. A másik pedig az első felvonás vége, amikor egy hallucinogén vízió megmutatja, hogy elszakadva a közhelyektől, fel lehetett volna dobni azt a bizonyos labdát egész magasra. Az előadás többi részében tét nélküli konfliktusok sorjáznak, tizenkettő egy tucat dalok követik egymást ötlettelen koreográfiák kíséretében, ezeréves faviccekkel fárasztanak minket (borotválni készül Péter, de nem kezdi el, kezében a pamacs, az ideges vendég megkérdezi, maga meg mit csinál – a válasz: "habozok"). Egy-két erotikus hozzátétel kimondottan idegesítő, annyira nem illik a képbe, mint például amikor a kvázi statisztaszerepből kitörő vihogó lányok egyike megkérdi fiúját, leszopja-e. Érthetetlen, hogy ilyesmit miért írtak bele, holott annyi más szempontból szükség lett volna a szövegkönyv átalakítására. Felüdülést hoz egy-két ötletesebb vizuális geg, például a méteres ollók és a karton ételek, valamint a szocializmus ma már megmosolyogtató szakzsargonja.

Az előadás végén, a tapsrend előtt felsorakozó szereplők megvilágítása és mimikája sejteti, hogy alkotók kikacsintanak, megpróbálják más dimenzióba helyezni a látottakat, de ha volt ilyen szándékuk, akkor annak valahogy meg kellett volna ágyazni a megelőző játékidő során. Ennyi erővel akár ki is vetíthették volna a díszletre: "Ugye, hogy itt nem stimmelt valami?" Kortárs operettet hírdet a plakát, de mi benne a kortárs?

Békeffy István - Szenes Iván - Fényes Szabolcs: Szerencsés flótás

Péter: Fekete Ernő
Ilonka: Kiss Diána Magdolna
Karcsi: Dankó István
Blanka: Szilágyi Katalin
Ede:  Ujlaki Dénes
Dizőz: Németh Juci
Detre: Tasnádi Bence
Rikkancs /Gyanú: Kollár-Klemencz László
Ideges vendég: Keresztes Tamás
Asszisztens: Behumi Dóri
Vendég/ Szabó: Barabás Richárd
Vidám lányok: Gergely Katalin, Pálos Hanna
Zongorista: Ökrös Károly
OTP úr: Farkas Róbert
Konferansz: Fekete Ádám
 

Táncosok:

Asztalos Dóri, Barabás Anita, Feledi János, Katonka Zoltán

Budapest Bár:

Farkas Róbert: hegedű, gitár
Farkas Mihály: cimbalom
Ökrös Károly: harmonika, zongora
Farkas Richard: bőgő
Kisvári Ferenc: dob

Zene: Farkas Róbert
Koreográfus: Gergye Krisztián
Videó: Balogh Balázs, Taskovics Éva
Díszlet: Horgas Péter
A díszlettervező munkatársai: Keszei Bori, Csuzda Kitti, Haraszti Janka
Jelmez: Bujdosó Nóra
A jelmeztervező munkatársa: Kenyeri Orsolya
Jelmez-világítás konzulens: Terebessy Tóbiás – Medence Csoport
Haj, smink: Gerő Anna

Dramaturg: Sebők Bori

Munkatársak: Sipos Krisztina, Bana Róbert, Harangozó Richárd, Knisch Dániel, Berta Ferenc, Kőber Tiborné, Pálos Alexandra, Fehérné Kopcsó Szilvia, Nyári Tünde, Fazekas Lívia

Rendezőasszisztens: Gerlóczi Judit

Produkciós vezető: Kulcsár Viktória

Rendező: Vajdai Vilmos

2012. augusztus 4.
Városmajori Szabadtéri Színpad