A középkori skót földön járunk, ahol a királyi házak még mindig olyan elavult hagyományokkal keserítik meg az ember egy szem lányának az életét, mint például az érdekházasság. Merida, az ifjú hercegnő azonban másként vélekedik a tradícióról, és inkább maga szeretné alakítani a sorsát, ami persze sok-sok feszültséget okoz közte és fölötte bábáskodó édesanyja között, mígnem végül Merida véletlenül medvévé változtatja az öreglányt.

A Pixar mindig a barátságról vagy a családról szokott mesélni – bár a két megközelítés van annyira közel egymáshoz, hogy gyakran egyszerre tegye a kettőt –, és ezeket a témaköröket szisztematikusan igyekszik körbejárni. Volt már szó apa-fiú kapcsolatról (Némó nyomában, Lecsó), a házasság és a gyermeknevelés nehézségeiről (Hihetetlen Család), felnőtté válásról (Toy Story 3) és a generációk közti különbségekről (Fel!), ideje volt tehát elővenni az anya-lány köteléket is.

A stúdió legtöbbször már alapötletében is szenzációs egészestés rajzfilmjei, amellett hogy önmagukban is szórakoztató darabok, általában túllépnek az ürügyszintű "üzenetek" közvetítésén, miközben – a konkurenciával ellentétben – nem a felnőttek irányába tett kikacsintásokat teszik meg (az egyik) fő poénforrássá, hanem a műfaji formákkal való játékot. Gondoljunk csak a Hihetetlen Család szuperhős-, vagy a Toy Storyk sci-fi-, western- és börtönfilmes paródiáira, és próbáljunk meg eltekinteni a Verdák 2 James Bond-paródiára felfűzött játékautó-katalógusától. A megszokott módszert most mintha nélkülözték volna, és a kelta mesébe nem került szinte semmi plusz.

Ettől függetlenül a recept nem változott sokat, csak egy kicsit elsózták a levest, amibe így túl sok közhely került, és sokkal kevesebb ötlet –  Merida egyszerűen nem elég izgalmas karakter. Továbbá Pixar-mércével mérve ez a stúdió legszájbarágósabb a filmje, amitől sokkal kevésbé hat őszintének. Ezért talán még nem szabadna panaszkodni, mert a jellemek fejlődnek, a konfliktus megoldódik, a néző felszabadul, szülő és csemete elégedetten sétál ki a moziteremből, talán még az eddig mélyen feszülő ellentéteknek is elejét veszik majd ezután – ez utóbbi pedig máris több, mint amit a legtöbb rajzfilm nyújtani képes, vagy nyújtani akar.

A besavanyodott, lenőtt hajú gonosz kritikus – aki egy sötét pincében gubbaszt egy szakadt fotelben, miközben szúrós tekintettel, a fogait csikorgatva keresi a hibákat – azonban néha otthon hagyja a 3D-s szemüvegét. Azt a 3D-s szemüveget, amivel megint képes lenne úgy átélni a szélesvásznú kalandot, mint egy gyerek. Egy gyereket ugyanis valószínűleg nem fog érdekelni, hogy a film hemzseg az üresjáratoktól (Hova tűnt a korona? Mi lett a medálokkal? Hova tűnt a boszorkány? Mi lett a fafaragványokkal?) és logikátlanságoktól (a medvebocsok visszaváltozása), vagy hogy alapvetően ellentmond saját magának (ha valóban mi irányítjuk az életünket, akkor Meridáét miért a kék pacák terelgetik?). Ők valószínűleg megelégszenek annyival, hogy az ennivaló öcsikék nagyon viccesek, a durr-bele apukáról nem is beszélve, vagy hogy a medvék aranyosak, helyenként félelmetesek és hogy anya meg lánya végül ismét egymásra talál.

Csakhogy a Pixar-filmek legtöbbje – többek között  – pont azért részesül olyan egyhangú elismerésben, mert nem engednek meg maguknak efféle hibákat, illetve a történeten túlmutató rétegeket is tartalmaznak, de ez most nagyjából kimerül egy önreflektív boszorkány-figurában. A Merida, a bátort igazából csak annyi választja el egy tipikus Disney-mesétől (ez a jelző önmagában még nem kritika, az Aranyhajat is szerettük), hogy a királylány nem talál magának herceget. A Pixar legújabb produkciója nem szöszöl ilyesmivel, majd lesz valahogy, a lényeg, hogy az új és a régi értékrendek egymás mellett is érvényesülni tudjanak – ezt az álláspontot korábban sokkal elegánsabban is sikerült alátámasztania a stúdiónak.

Van persze, amiben a Pixar még mindig verhetetlen, és az az animáció. Az elnagyolt figurák arca már-már zavarba ejtően érzelemdús, és a csetlések-botlások is mesteri műgonddal lettek kidolgozva – ebből is látszik, hogy a három rendező (közülük kettő elsőfilmes) sokkal inkább az animációban van otthon, semmint a történetmesélésben.

Itt lényegében vége is lehetne a kritikának, ami azzal zárulna, hogy a Merida, a bátor lényegében egy nagyon jó rajzfilm, csak a Pixar-gyerekek közül mégis a kevésbé tehetségesek közé tartozik – ilyen az, ha az ember híres családba születik, megroppan az elvárások alatt. De még sincs vége, mert le kell még írni, hogy a rajzfilm nagyon hajaz – és ez valószínűleg sokkal inkább a véletlen, semmint a tudatosság műve – a 2010-es Így neveld a sárkányodatra. A hasonlóságoknál viszont sokkal szembeszökőbbek a különbségek. A két film sok részletében adja egymás inverzét, a szerepek ugyanis felcserélődni látszanak. A vikingekről szóló mesekönyv filmadaptációjában egy apa-fiú kapcsolatról van szó, ahol egy sárkányt kell rejtegetnie a szétszórt, de eszes főszereplőnek. Az ész végül győzedelmeskedik a nyers erő fölött, s a fiú bebizonyítja, hogy elavult dolog a sárkány-vadászat.

Merida is pont ezt teszi az érdekházassággal, csakhogy ő nő, aki a viking palántával szemben nagyon is jól forgatja a fegyvereket, és ő sárkány helyett medvéket tart otthon. Illetve amíg a sárkányos mesében a mellékszereplők folytonos civakodása volt az egyik fontos humorforrás, itt a kistestvérek rutinos összhangján mosolygunk a legnagyobbakat. A két film közti áthallások sorbavétele után még szembeszökőbb, hogy a Merida, a bátor mennyivel jobban is sikerülhetett volna. Az Így neveld a sárkányodat történetvezetésében nincs semmi meglepő, de a forgatókönyv olyan olajozottan dolgozik mögötte, hogy az még a sablonokat is könnyűszerrel feledteti velünk: zseniális alapötlet nélkül is lehet szerethető rajzfilmet rendezni. A Merida, a bátor meséje már első hallásra sem tűnik túl érdekesnek, de akkor legalább ezt a kevésbé izgalmas egymásratalálás-sztorit tálalhatná egy csöppet nagyobb odafigyeléssel a három rendező. Mert önmagában az, hogy az animáció csúcsát látjuk éppen, senkit sem vigasztal. Főleg, ha otthonhagyjuk a 3D-s szemüveget.

 
Merida, a bátor (Brave) 2012.
Rendezte: Mark Andrews, Brenda Chapman & Steve Purcel
Forgatókönyv: Brenda Chapman, Mark Andrews, Steve Purcell & Irene Mecchi
Szinkronhangok: Kelly Macdonald (Merida), Billy Connolly (Fergus), Emma Thompson (Elinor), Julie Walters (a boszorkány)
Forgalmazza a Fórum Hungary
Korhatár: