Adva van egy mozi, inkább kétszereplős kamaradarab, inkább színház és mozi, adva van Bergman. Ülök a kertben nagyanyám kőlépcsőjén, és Bergmant olvasok két álló napja. Tanulnom kéne, nem tanulok, Bergmant olvasok. Elölről, aztán középről, elölről, végéről, össze-vissza. Leveszem a borítót, mert zavar a pasi nézése, megyek Színről színre, 1979-es kiadás, most nyolcvannégy körül vagyunk. Estére, minden estére kövekkel leszek tele, nehéz megmozdulni, annyira üres vagyok. Minden este sírok, sajnálok valakit. Mindenkit sajnáltam abban a könyvben, magamat a legjobban.

Most meg most vagyunk, kicsike kötet, fehér, van benne piros is, majdnem vidám. Piros a név, Jean-Philippe Toussaint, és van belül is piros, életemben nem találkoztam még ilyen pirossal, ilyen meghatározhatatlan, se rózsaszínnek, se valódi narancssárgának nem nevezhető színnel, ilyen olvadt, krémszerű, lankadt pirossal. Sajnálok mindenkit, és én se maradok ki. Nem a cím a legmegkapóbb a dologban, nem jelent semmit, Szerelmet űzni, az meg milyen, nem űz itt szerelmet senki. Az űzni az elején legnagyobb betűkkel szedve elég jól mutat. A lényeg a szerelem vége, vagy nem vége, de a szakítás. A nőnek egy szolid kis tokiói földrengéshez, a férfinek egy kontrollszobához kötődik a felismerés, hogy ez tényleg az, amiről beszélnek: szakítás, mely inkább állapot, mint cselekvés, inkább gyászolás, mint agónia. Vannak szükséges kellékek, napfelkelte, hóban összebújás, a legkidolgozottabb persze az utoljára szeretkezés, sokadszor utoljára.

Hét évet ugrálunk ide-oda, mi volt régen, mi van ma, ezen a tokiói éjjelen, és megint régen mi volt. Nem zavaró, mert közben dőlnek a képek, mindenféle színek és villogás, főként neon. Zavaró viszont a sok borzongás, buggyanás és végigsiklás, főként az ajkára tapasztott ajka. Dagályos koccintás pezsgőspohárban vízzel (máskor dobozos capuccinoval). Az első mondat sósavloccsintós izgalma eddigre már elég távoli, majdnem belecsúszunk az unalomba, amikor szex közben történik valami: bekapcsol a tévé totál magától. Ez véget is vet a nyalakodásnak, különösen a poén, hogy miért is kapcsolt be a tévé a szállodában: mert faxunk érkezett. Itt bicsaklik meg először a sztori, kellemes bicsaklás, azt követően egy jótékony poénnal, nem tudom, ezért kinek hála: a szemem előtt egyszer csak csupa hármas számjegy tűnt fel, és sorolódnak a hármasok a 33. oldalon.

Hosszú, szomorú mondatokból, lassú, precíz leírásokból épül a könyv, némi óvatos, szakaszonként visszatérő, egyszerű filozofálással, mozgó gondolat, tovafolyó idő, összesűrűsödő tér-idő. Aztán rögtön ott van mögötte a feloldozás, Csak hamukázol, mondtam. Nem, egyáltalán nem hamukázok, mondta. Te hamukázol, mondta. Amikor a szállodai frottírpapucs éjszaka közepén elindul a tokiói hólatyakban, akkor már tudtam. Nem, már a Japan Airlines-os lila selyem alvószemüvegnél tudtam, hogy megnyert magának ez a belga is. Toussaint-nek is tetszhetett ez a két kultikus darab, ugyanis számtalanszor előkerül. Főleg a papucs, melybe később kerül fehér sportzokni is – megbízhatóan közös vonása nőnek és férfinak a szupermarketben sebtében beszerzett összeillő gyapjú sportzokni.

A két főszereplő nem szimplán szeretkezik, mászkál és szakít, hanem drámaian csinálja mindezt. Ugyan időnként gördül előre a sztori, van pár incidens, egy taxis megtagadja a fuvart, a hátára fordult esernyőt nem veszi fel egyikük sem a járdáról, így az ott marad, Kelőben volt a nap, reggeledett Tokióban, és én Marie seggébe dugtam az ujjamat. Az első rész – mindössze fél nap – ezzel a képpel zárul, hogy áttérjen a második rész időben immár elhúzódóbb – pár napos – történetére. Megmarad persze a papucs, sportzokni, és a szemüveg. A férfi folyton nézi magát a tükörben. A nő meg sír időnként. Mint a Bergman Mariája. Úgy is jár, amikor meg akarja csókolni a férfit, Maria meg akarja csókolni Jennyt, de Jenny ellöki magától. Közben változik a helyszín, kiállítás, utazgatás, föltűnik egy alak, Bernard, aki gombát süt, pici, aprócska fejűeket, csomókban, és rókagombaszerűt, nagy szeletekre vágva.

A 125. oldalon föltűnik, hogy hol is van a sósavas üvegcse, elég rég nem tudunk róla, utoljára Marie mellett volt az ágyban, aztán a piperetáskában. Utazgatott Tokióból el és vissza, hogy egy padon újra előkerüljön, csak előkerül, semmi sem történik vele. A férfinek van egy kismonológszerű jelenete, eléggé csúcspontgyanús pillanat, amikor a vonatvécében énekli a Beatles-től az All you need is love-ot, és okádik egyszerre. Nem sokkal utána megvan a sósav. Valóság és tisztán szellemi ütközik egymásba, amiből gyönyörű, lírai lezárás bomlik ki: a férfi a maradékot egy virágra önti, nem tudni, miféle virág az, vadvirág, ibolya, árvácska-e. Rafinált, ügyes kis könyv ez, kövek maradnak utána a lélekben, üresség, és szembe égő képek: a haján átlátszó, puhára főtt karfiolra emlékeztető fürdősapkát viselt fejkötő gyanánt.