A magát elsősorban költőnek tartó Szkárosi 1990-ben jelentetett meg utoljára verseskötetet, a Galántai Györggyel közösen készített Szellőző műveket. Az azóta eltelt időben persze nem tétlenkedett, hazai és külföldi kötetekben, antológiákban, folyóiratokban publikált, fesztiválokon vett részt, performanszokat adott elő, és hangokat generált, amelyekből egészen sajátos dolog, a „hangköltészet” született meg. Ilyetén munkásságának összefoglalása a 2002-ben megjelent szkárosicon cédé. Nem árt már itt kijelentenünk, hogy vérbeli avantgárd művésszel van dolgunk, de senki ne gondoljon itt öncélú hülyéskedésre. Az avantgárd Szkárosi tálalásában igen komoly dolog (persze egyáltalán nem nélkülözi a humort és az öniróniát). Nem hiába írt sok forrásértékű munkát, nemrég tanulmánykötete jelent meg a neoavantgárdról, ennek történetéről.

A mostani verseskönyv, a Merülő Monró félelmetesen tudatosan szerkesztett kötet. Bár ez a tény esetleg csak többszöri végiglapozás után válik nyilvánvalóvá. A különféle (hol kevésbé, hol pedig jobban) elrejtett vendégszövegek legtöbbször dupla csavarral egymásra is reflektálnak, ha lineárisan olvassuk a kötetet. Aztán a Pasolini emlékére írt „robbanószerkezetversek”, a verses puzzle-hoz hasonló lábtextus, a f/elolvasási gyakorlatok betűkből s nem szavakból álló, kötött formájú versei mind egyvalamiről tanúskodnak: Szkárosi minden elérhető eszközzel ki tudja fejezni magát.

Vannak hagyományosabbnak mondható versek is, mint például a kötetet nyitó, létösszegzésnek is beillő Krónosz hagy látleletet („… szublimálj kolléga / nincs világ amely / elvárna tőled bármit / az lesz az ami eszedbe jut / és nem restelled / nem könnyűvel tudom, a röhej közhely / találkozzunk valahol hágjunk együtt / túl a szavakon / nem kell nekem már semmi / nem igaz de jó / ami marad / egy életre / elég”), vagy a Hús című fejezetben a „tárgyilagos óda” nem létező műfajában készülhetett Lábak, kezek, ajkak, szemek.

Könnyedebb-ironikusabb ezeknél a Ne dugj: „ne dugj / egy halottal, / barátném. / Bár teste még / fel-felszáll, / a teakultusz / néki már jól / nem áll. / Lelke egy másik tenger / hullámain / hányódik / bárkára, révre ott / sem talál.”

Ám a „hagyományosabb” költemények esetében sem érezhetjük magunkat teljes biztonságban, mert lehet, hogy franciául, lehet, hogy angolul íródtak, de az is lehet, hogy két nyelven egyszerre, mint az angol-olasz, meglehetősen dühös, és nyelvi poénokkal teletűzdelt Lettera di S. Paolo to the Iroquois Indians című. A Towering Inferno, Konnektor vagy éppen Spiritus Noister (mind Szkárosi kísérleti zenés formációi) szintén többnyelvű „dalszövegei” (szöveg-dalai?) önálló életre kelnek. Szkárosi az avantgárd szellemiségéhez híven visz végbe „teremtő rombolásokat”, ezek közül aztán némelyikre, például az összefirkált, montázsolt oldalakra, talán először értetlenkedve nézhetünk, de ezeknek éppen ez is a lényegük. Rúgjanak mellbe, zökkentsenek ki, gondolkodtassanak el. Ez nem könnyed, egyestés, csilivili verseskötet, hanem olyan, amit érdemes sokszor elővenni, értelmezni, feltérképezni.

„No limits for sex” – szerepel egyik montázsán (a szexben nincsenek határok). No limits for art (azaz a művészetben sincsenek) – tehetnénk hozzá a teljesség kedvéért.

(Szkárosi Endre: Merülő Monró. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2007. 2300 Ft)