A Műcsarnok egy olyan kiállításra invitál minket, melynek nem célja, hogy illusztrálja a nemzeti identitás és a nemzeti önazonosság klasszikus kérdéseit, hanem ennél sokkal nagyobb igénnyel lép fel: reflektálni kíván ezekre a problémákra. Az alkotások arra a közel kétszáz éves diskurzusra reagálnak, amely nagyban meghatározta és meghatározza a hazai közgondolkodást. A historizmusban született műalkotásokat, a reformkori tudományos vitákat, valamint a Szép Szót és a Szekfű Gyula által szerkesztett köteteket veszik elő és vizsgálják meg a jelenkor szemszögéből. Mi a magyar most? – teszik fel ezek a művek a kérdést anélkül, hogy végleges és egyértelműen meghatározható válaszokat kínálnának. A képekből hiányzik a didakszis, nem próbálnak befolyásolni és irányítani minket, csak kérdeznek és kérdeznek.



A kiállítás ötlete másfél évvel ezelőtt született, ekkor még úgy tűnt, hogy a megosztottság jelszava mentén választják majd ki a képeket. Gulyás Gábor kezdetben tehát olyan alkotásokat akart, melyek reagálnak az országban jelen levő szétszakítottságra, kettősségre. Azonban e terv sokat alakult az idők folyamán, így a jelenlegi kiállításon bemutatott műveket hat szekcióban különítették el egymástól. A tárlaton felvonultatott alkotások azonban mégis hordoznak magukban bizonyos kettősséget, hiszen egyszer komolyan, máskor kissé ironikusan reflektálnak az önazonosság kérdéseire. Gyulyás Gábor elmondása szerint annak különösen örült, hogy a művek ellentéteken nyugszanak, hiszen szerinte ez a rendezési elv is jól kifejezi a magyar karaktert, ami egyszerre mérhetetlenül lehangolt és ironikusan könnyed.

Az első szekcióban a Legendákra reflektáltak az alkotások, az olyan ősi történetekre, mint a csodaszarvas meséje, a turulmadár mítosza vagy a hun-magyar rokonságról szóló írások. Ezek a történetek nagyban befolyásolják a mai magyar identitást is, hiszen sok személy ezek alapján határozza meg, ki is ő valójában. Ebben a teremben helyet kapott többek között Kotormán Norbert Anonymus faszobra, Gerhes Gábor Magyar Hold című munkája és a Société Réaliste csoport Sztálinváros vége rovásírásos táblája is. Kovách Gergő, Péli Barna és Kotormán Norbert kifejezetten erre a kiállításra készítették el Attila most című közös munkájukat, amely egy könnyű anyagból készült lovat formáz, mellette pedig Attila hallgatózik. Zseniális ötletre épül Mátrai Erik Turul című munkája is, aki egy biztonsági lámpát világított meg úgy, hogy árnyéka kirajzolja a madár alakját. A legendák között kapott helyet még Rónai Éva textilmunkája, A magyarok bejövetele és Szolnoki József Hun volt, hun nem volt című videója is.



A Legendák után egy szövegdobozba lépünk, mely az Örökségek címet viseli. A magyar sors problémája mindig szövegek útján hagyományozódott ránk, és most az írások egy részével szembesítenek minket ezen a helyen. Identitásunk meghatározása során nagyban támaszkodunk erre a hagyományra is, de mivel ez a tradíció igen bonyolult szövedékű és sokszínű, nehéz rajta utat vágni. Erre a problémára reflektál Keserű Ilona munkája, a Gubanc, ami eddig négyszer került kiállításra, de mindig más és más formában.

A következő termekben az Előítéletek jelennek meg, a sztereotípiák, melyek a magyar jellegről élnek bennünk. Az itt látható művek arra próbálnak rávilágítani, hogy ezek a sematizmusok a gondolkodásunk ellen hatnak, de mégsem hagyhatóak figyelmen kívül. Az alkotások közül Csiszér Zsuzsi Buborékfújói igen figyelemreméltóak, hiszen képesek megjeleníteni a magyar jelleg kettősségét: egy önfeledt és könnyed tevékenységet végeznek ezek az alakok, miközben homlokukat összeráncolják – egyszerre játékosak és borúsak. Benczúr Emese Zárkózz el című hatalmas installációja is erre a kettős jellegre reflektál, de hasonló tematikában készült Király András Nem tudom az életemet hol rontottam én el című festménye is. Ugyanakkor rengeteg humorral játszik el Egy-két-há’ című képén, ahol a paprikát kokainhoz hasonlóan helyezi egy üveglapra és mellé szilvapálinkát kínál.



Az identitás meghatározásában fontosak a Szerepek is. A kiállításon bemutatott alkotásokban kétfajta szerep jelenik meg: vannak nyertesek és vesztesek. Cseke Szilárd, Horváth Dániel roma témájú művei, Bukta Imre kínai piacos festményei jelenítik meg a veszteseket. A győztesek, a politikusok és a celebek képében Dr. Máriás alkotásain tűnnek fel. Fabricius Anna Magyar szabvány című fotósorozata különböző társadalmi szerepeket magukra öltő embereket jelenít meg, Jakatics-Szabó Veronika pedig egy falra festett képregény formájában reagál a szekció fő témájára.

A következő terekben azok az Ellentétek jutnak szóhoz, melyek szétfeszítik a magyar társadalmat. Ezek a széthúzások mindig is áthatották a magyar létet és rányomták bélyegüket a művészetre is. Olyan képek kerültek bemutatásra e témakörön belül, melyek az ábrázolás sötétségébe kiválóan beleszövik az irónia tónusait is, ennek segítségével pedig könnyebben tudunk nevetni magunkon. El-Hassan Róza Összenőtt fái kaptak e szekcióban helyet, valamint Kicsiny Balázs egy viszonylag új installációját is láthatjuk. A Kicsiny Balázs műve mögötti fal egy folyosóvá alakul át, ahol Csiszér Zsuzsi Yes és No feliratokat "rajzol" a falakra, térképszerű mintázatot alakítva ki ezzel. Király András Hergelője is megjelenik, melynek fő eleme egy hatalmas kasza, de Borsos János és Lőrinc Lilla Parlamentje is igen fenyegető, hiszen a mozgásérzékelő jelzésére elkezd remegni és valószínűleg a kiállítás végére darabjaira hullik. E gipsz munka mellett található Szabó Dezső Piss Parlamentje, ami Serrano Levizelt Krisztus-parafrázisa és jól kifejezi a Parlamentről alkotott ítéletek kettősségét. Farkas Ádám Farkába harapó kígyója: talán a faszobor fejezi ki legkiválóbban az országban dúló belső ellentétek súlyosságát.



Az Identitások szekcióval zárul a kiállítás, ahol a legerősebben Kupcsik Adrián Kínai önarckép, Cigány önarckép, Zsidó önarckép című munkái kérdeznek rá az önazonosság kérdésére. Csurka Eszter matyó motívumokat festett, de igen szép vallomásos munka Mátrai Erik videója is, ahol József Attilaként elmaszkírozva szavalja a Születésnapomra című verset. E részben találunk még olyan alkotásokat, melyek a magyarok hovatartozásáról szólnak: falvakolatokból kivájt Nagy- és Kis-Magyarországokat, összemontírozott zászlókat stb.

Búcsúzásként egy Véleményszobába kerülünk, ahol 12 értelmiségi beszél arról, hogy mit is jelent számára magyarnak lenni. Itt megszólal többek között Heller Ágnes, Schilling Árpád, Bozsik Yvette, Kováts András Bálint és Ferencz István is.

A kiállítás igazán nagyszerű, nemcsak azért, mert esztétikailag magas minőségű munkák kaptak benne helyet, hanem mert a térkihasználás is rendkívül ötletes és kreatív, de a kurátori munka is hihetetlenül erős, ami csak még jobban felerősíti a bemutatott munkák színvonalát. Jó érzéssel tölt el, hogy a Műcsarnokban a válság ellenére zajlik az élet, és továbbra is képesek minőségi és európai szintű kiállításokat szervezni.

A Mi a magyar? – A nemzeti önazonosság a kortárs képzőművészetben című kiállítás október 14-ig tekinthető meg a budapesti Műcsarnokban.

Fotó: Bach Máté