Egész biztos voltam abban, hogy ott szeretnék lenni a koncerten, hogy halljam az egyik leghíresebb kanadai énekes közhelyeit, amíg a nálam kilenc évvel idősebb holland sógorom azt nem mondta, mielőtt elindultam volna a Balatonról, hogy Bryan Adams már akkor is ciki volt, amikor ő fiatal volt.

Aztán a kétségeim csak nőttek: először hatalmas dugóba, majd még nagyobb viharba kerültem az autópályán. Végül húsz perccel később érkeztem a Sportarénába (s a tébolyt csak fokozta, hogy az Aréna parkolójába csak araszolgatva lehet bejutni). Addigra a jó Bryan már a harmadik számba, a Here I am-be kezdett bele, s én az erős kétharmad házzal együtt, kis túlzással azt éreztem, hogy there’s nowhere else on Earth I’d rather be.

Hamar megcsapott a giccs és a nosztalgia különös, alapvetően pozitív, de azért ironikus elegye, arról nem is beszélve, hogy az 52 éves Bryan Adams hangja a mutálás óta tényleg semmit sem változott.

De tökéletesen szólt az öttagú, egységesen fekete felsőt viselő együttes minden hangszere, az albumhangzást csupán egy-egy hangolás, besípolás, no meg a mögöttem álló lány hangos, de hamis és rossz angolságú vokálja rontotta el, illetve csiszolta egyedire (ahogy tetszik).

Nem voltak bonyolult ritmusváltások, unalmas, maszturbatív szólók, hosszú áthangszerelések- és öltözések, a dobot is úgy állították be a roadie-k, hogy stadionrockosan visszhangozzon, minden adott volt tehát a könnyed, vasárnap esti szórakozáshoz. Bár kicsivel összetettebb színpadkép belefért volna: ahogy a zene, úgy a technológia is sokat változott a 90-es évek közepe óta, pont amikor Bryan Adams túljutott karrierje csúcsán. Tudja ezt ő is, és 2002 utáni – sovány – munkájából semmit sem játszott.

A közönség messzemenőkig hálás lehetett ezen gesztusért: a 28 előadott dalból 25 olyan sláger volt, amit bárki ismerhetett, aki elmúlt 25 és nézett valaha VH1-t. Jól követték egymást a lassú és gyors, akusztikusan, szájharmonikával ("egyszerre nyomja" - hangzott a hozzáértő lelkesedés valahonnan mögülem) és teljes együttessel kísért számok.

Bárhová néztem, ölelkező párokat láttam, annak ellenére, hogy feltehetőleg közülük nem sokan lehettek együtt már 20 évvel ezelőtt is, amikor izgatottan lapozgatták féltve őrzött Bravojukat. A koncert második felétől az ölelések engedtek szorításukból, a fiúk ásítozni kezdtek, a lányok viszont összekulcsolt kezeiket a szívükön tartva, csukott szemmel próbálták túlénekelni a Puskás-frizurájú Bryant, akinek szűk, fekete felsője izgatóan engedte láttatni izmos melleit. Így valóban nehézséget okozott annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi nézünk-e jól ki Bryan Adams-en, vagy ő rajtunk. Ő meg volt győződve az előbbiről, mi az utóbbira esküdtünk.



Az együttes minden tagja profin követte a forgatókönyvet, pontosan tudták, mikor és melyik kamerába kell mosolyogni. És persze sor került az 1998-ban Melanie C-vel énekelt When you’re gone-ra is, amit a beharangozóban anticipált módon, a közönségből választott Ágival énekelt el, aki a koncert eleje óta lobogtatta WYG rövidítéses tábláját. (Mellékes kérdés, hogy mennyire elégedett Mel azzal a ténnyel, hogy bárkivel helyettesíthető.)
Szintén várható volt a valamelyest más közönséget megmozgató, David Bowie-nak és Tom Waitsnek is doboló, szintén régi barát Mickey Curry 1985 óta játszott vödrös magánszáma.



Sajnos mindez azonban semmi a lelkes amatőrséghez képest.



Az erőltetettség csupán háromszor csúfított az összképen: először, amikor Keith Scott, ezeréves barát és gitáros az It’s only love gitárszólóit bohóckodta el, másodszor, amikor Bryan-nel egy bugyit dobáltak egymásnak gitárnyakukkal. Végül pedig kicsit kínos volt, hogy a rendezőnek nem jutott más eszébe a Do I have to say the words? című számhoz, mint lejátszani a hozzá tartozó klipet. De hát mélypontok is kellenek minden koncertre, s hogy ennyivel megúsztuk, bőven jó, csalódásra ok nincs, a Heaven alatt még én is meghatódtam.
A koncert nem szerves része volt ugyan, de mindenképpen kiemelkedő fénypontja a Sportaréna legszélső és legmagasabb ülőszektor széksorai között Mick Jaggert, Steven Tylert és Michael Jacksont is meghazudtolóan utánzó valaki egész estés tánca.

Amikor éppen nem lábujjhegyen ágaskodva próbáltuk látni a színpadot, balra szegeztük tekintetüket és találgattuk, ki rendelkezik ennyi energiával. Végül pedig örülök, hogy az utolsó számnak, az All for love-nak csak a végét hallottam, hogy elcsíphessem a titokzatos sárga pólójú urat.

A képek a szerző felvételei.

Köszönet a Showtime Budapestnek!