Mert van az is, csak keresni kell, pincemélyen, de nem bor-, hanem tea-. Egyenesen a Siriusról, csak azt mondják rá, hogy keleti. De mi értjük a dörgést, semmilyen vízipipa, mandalás zászló, nepáli lenpoló meg nem tévesztene. Viszont itt meg vagyunk győzve: jó a tükörlabirintusos pszichedélia, ami egy szekrényből nyílik, bár klausztrósoknak és fűreparásoknak kifejezetten nem ajánlott. Jó az előtéri klubhangulat és a középső galériás elfetrengés; és hát jó maga a tea, főleg filter-earlgrey szocializációval a háttérben.

Még jobb, ha itt beszélget és olvas fel Parti Nagy, aki már-már teafinom; ügyesen van jelen, azaz nem arcoskodik, saját szavaival:„ripacsizál”, és hát tényleg közel van, nem csak a többszörös teltház miatt. Emberi, de nem túlságosan, na. Hanem a beszélgetőtárs… És itt most nem a kötelező valamit-má-azért-szidjunk kör, hanem Vajda Péter tényleg gázos volt, ezzel a névvel meg aztán! Visszafogott, tehát unalmas; arctalan, tehát unott. Mellesleg halk, mint egy energiahiányos szobatudós. Szerencse, hogy PNL elvitte az estet egymagában. Bár egy kis segítsége akadt.

Csak azért nem volt az est one-man-show, mert beszállt a játékba egy „pincérmanci”, aki mintha csak a felolvasott szövegtérből manifesztálódott volna a Siriusra. Szájából kilógott az ordenáré, a prosztóság meg úgy ragadt rá, mint egyenruha másra, hogy aszongya most csináljunk má’ itt helyet az asztalfoglalósoknak sürgősen, volume feltekerve. Germán testvéreink meg csak néztek bambán az okozott bonyodalom láttán, majd békésen átlépdeltek a felkínált vagy éppen elrejteni vágyott testrészeken, hogy gyorsan eltűnjenek a klausztro-szekrényben.

Szóval irodalombarátok egymás közt, sokan, olyan kultúr-swinger klub (tudjátok, ahol mindenki mindenkivel), belelihegjük az idegen fülbe, hogy mennyire, jaj, ez a Lajos. Pont az irónián innen, cinizmustól távol, merthogy emberség az van az emberben. A távolság meg épphogy a nyelvben jelentkezett, folyamatosan „az ember” volt terítéken az E/1. helyett, „mikor az ember lenn van két hónapot Füreden”, és ez azért egy pszicho -1 vizsga után is gyanús. Hogy mire ez a félelem az éntől? „Nem tudom, tényleg nem tudom” – idézte megint egyetértőleg Mészölyt, és hát a szem alatti táskák búsan helyeseltek, szóval én a magam részéről el is hittem, hogy tényleg nem. Meg azt, hogy nagyon tetszett neki a Taxidermia; hogy a Nagy Lászlói vallomásosság felől jön, de ugye milyen messzire érkezett; hogy az írás biza mesterség is, és bár fogja tanítani egy Íróakadémián, de szkeptikus. Előkerült a múltbeli-jelenkori pécsi szál, a gyerek-tematika (most jön a harmadik, ihaj-csuhaj!), A fagyott kutya… egységessége (erről lehetne vitatkozni), na meg hát maguk a szövegek, saját hangon: A hét asszonya frenetikus indításnak, Van baj mindenhol középsőnek, és egy szerinte kicsit más típus, A bitumi ember levezetésképp. „A magyar írók megtanultak olvasni”, mondta, és tényleg: feszültség-fenntartó, magával ragadó, de nem túlvezérelt dikció, itt is egy piros pont. Milyen kár, hogy a címadó túl hosszú; már csak a gondolat is bizsergető: PNL mint Morosgoványi.

Ez tehát most kimaradt. Ami viszont végig volt, mondhatni ebből nőtt ki a minden egyéb: a lábszag. Mert teázó meg autenticitás láb a lábban jár, és ezért kőkeményen cipőtlenül folyt az este, PNL inkluzíve. A pinceség már említődött (röfögő vízvezeték csak most), ergo ablaktalanság, ergo levegőtl-, nem folytatom. Így a másfél órába egy mini túlélőtúra is bele volt építve, ráadásképp. A nyelvtani fosztás egyszersmind a teára is kiterjedt, mert a rendelés még ment, de a kiszolgálás már valóban megoldhatatlan feladat elé állította a pincérfiút, akinek személye helyrebillentette a személyzeti egyensúlyt: fanyar humora kérlelhetetlen közvetlenséggel társult. Például fizetni sem engedett a meg-nem-kapott teáért, na ugye. Szóval jó, hallgatós-szagos este volt, de majd olvasni is kell, már csak azért is, mert a fagyott kutyának tuti nincs lábszaga.