Miután Batman a mélybe taszajtotta a romlott lelkű Harvey Dentet, magára vállalta a gyilkosságait és elrobogott a sötét éjszakába, Gotham Cityre béke köszöntött, az ún. Dent Törvény felszámolta a szervezett bűnözést. Ám ahogy az egy bűnös nagyvárosban lenni szokott, a nyugalom mindig csak ideiglenes. Nyolc év telt már el a fekete ruhás törvénytelen rendőr visszavonulása óta, mikor, úgy tűnik, csak egy újabb szimpla bűntény történik. Rövidesen azonban kiderül, hogy minden eddiginél sátánibb erők munkálkodnak a háttérben, és Gotham olyan közel sodródik a szakadék széléhez, mint eddig soha. Ekkor már Bruce Wayne is tudja, fel kell vennie a kesztyűt. 
 

A sötét lovag – Felemelkedés fabulája a képregények közül háromból táplálkozik. Elsősorban A Sötét Lovag vissszatér című 1986-os megkerülhetetlen képregényelégiából, amiben az 55 éves Bruce Wayne tíz év szünet után, brutális ösztöneitől hajtva engedi szabadjára valódi énjét. Másodsorban a Bane mentális és testi terrorját körüljáró Knightfallból (1993–1994). Harmadsorban az utcai bandák uralta és a – Menekülés Los Angelesből mintára – szárazföldről levált Gotham Cityt sirató No Man’s Landből (1999). A Nolan-széria műveiből a Batman: Kezdődikhez, a paradigmaváltó első részhez áll közel. Nemcsak ügyesen elhelyezett referenciákban, de tematikai síkon is ez vehető észre. Míg az előző rész befejezése gyakorlatilag anti-hollywoodinak bélyegezhető, és sziklákat döntött, morális csapdákba űzte a protagonistákat, Nolan újra a talpra állás, az önbeteljesítés territóriumára kormányozza megafilmjét. Gyorsan eszünkbe is juthat a 2005-ös darab tételmondata: "Miért zuhanunk, Bruce? Hogy újra talpra álljunk." A rendező ezt a kulcsszentenciát veszi elő megint, és fokozza, ahogy egy nagyszabású álomgyári történetben tanácsos.



Legelőször a félelem (illetve a bosszú és az igazság, a fanatizmus és a józan ész közötti vékony vonal kijelölése), utána a káosz (A gyilkos tréfa című 1988-as Alan Moore-alapvetés egy személy idegeit kikezdő taktikája tömeges lezüllesztő küldetéssé módosult), immár pedig a fájdalom a centrális téma, amennyiben egyetlen szóban kellene összegezni a vezérszavakat. Két oldalról jelentkezik ez, helyesebben két nemezis egymásnak feszülésébe van kódolva a kíncentrumúság. Bruce Wayne ezúttal minden korábbinál lerobbantabban jelenik meg, keserűségének ugyanúgy vannak testi, mint lelki indexei. Kvázi az öreg Howard Hughes sántikál előttünk. A szakáll, a bezártság csaknem elhiteti a nézőkkel, hogy az egykor sportkocsival, modellekkel olasz öltönyben grasszáló self-made man évente egyszer vág körmöt és hajat, saját poharaiba vizel. (Érdekesség, hogy Nolan nemrég még az egykori aviátor vénkoráról akart filmet készíteni, de tervét örökre megvétózták.) Egy építészetileg is találó hosszú szakaszban pedig szó szerint a feneketlen kút legmélyéről kell felküzdenie magát a csúcsra, hogy újfent bizonyítsa, szeretett városa nélküle kártyavárként omlana össze. Mind pszichológiailag, mind fizikailag helyre kell billentenie önmagát, és fenn kell tartania Az Eszmét, amit sötét kámzsa takar az igazságtalansággal szemben. Ellenfele, a hatalmas erejű és rendkívül intelligens Bane tökéletes inverze az antihősnek, mondhatni, kiválóan le lehet mérni rajta, mennyire is jó a denevérember. Ő – ellentétben a vadállatként rohanó Jokerrel – nem gyilkol meg fejetlenül egy-egy útjába vetődőt, az aktuális antagonista a könyörtelen ítélőszék archetípusát testesíti meg, ezen felül nem csak az adott szereplők morálját akarja megsemmesíteni. Bane azt szeretné, ha az áldozatai lelke halna meg.

Gondolkodik, határozott cél lebeg a szeme előtt, és akinek szerinte halállal vagy szenvedéssel kell lakolnia, azt egy pillanatig sem kíméli. Fényévekre járunk már Joel Schumacher nevetséges luchador-maszkos, groteszk érrendszerű teremtményétől. Abban a tekintetben tükörképe Batmannek, hogy mindketten alulról felfelé haladva igyekeznek megvalósítani dédelgetett tervüket, ezen kívül testi erejük, félelmet nem ismerő természetük is közös nevező, ám a lényeg, ami bennük lappang, radikálisan más. A denevérember megmarad annak a szürke sávban cselekvő antihősnek, aki volt, és aki tudja, hogy nem a vérontás vagy a bosszú szabadít fel. Bane ellenben liberalizmust üvölt, kiáltványt lebegtet, és a város népének kezébe ad egyfajta baloldali hatalmat, csakhogy igazából egy hanyatló társadalmat akar porrá zúzni, így villan ki a foga fehérje. "Reményt adok az embereknek, hogy ezt elhiggyék, végül, amikor már késő, és elszabadul a pokol, egymást tapossák halálra" – mondja. Állítja, hogy egy hazugsággal győzelmet arató metropoliszt szembesít az igazsággal, de valójában ő az, aki manipulál. A társadalmi egyensúlyról papol, ám ez valójában milliók kivéreztetését takarja, így köpve szemen a csillogó városok dekadenciáját. Amikor statáriumot hirdet, és rögtönítélő bíróságot állít fel, ugyanúgy a halálba vezetteti a precedenseket, hangozzon el a séta vagy a halál verdiktje. Tom Hardy pazarul formálja meg a főgonoszt. Testfelépítése egyértelműen a ledönthetetlen Bronsont idézi, hitvallása pedig a Kezdődikből is ismerős Árnyak Ligája elvakult fanatizmusával egyenértékű.

Bár a rosszember is markánsan képviselteti magát a vásznon, sokkal több szót érdemel Christian Bale játéka. Joseph Campbell hőstézise játszódik le a szemünk előtt majdnem három óra alatt. Bruce Wayne-ként már semmit nem tevő, passzív karakter, aki élete legnagyobb kihívása előtt találja magát, és ezen áll vagy bukik, mennyire terhelhető és mennyire érdemli ki a Hős jelzőt. Tétlenből cselekvővé, aztán diadalt aratóvá válik, ahogy az alcím is mondja, felemelkedik. Nolan érdekes tárgyi metaforikát használ. Először a hipermodern felszerelésekkel halmozott Wayne Rezidenciában kap sérült lábat helyre rakó mechanikus és ütőképes végtagpótlékot, később már spártai és eszelősen fájdalmas eszközzel, egy kötéllel, a pokoli mélyben kénytelen gyógyítani a vállát (Wayne itteni fájdalomüvöltése bőr alá hatolóan érzékelteti a lelki megtörtséget és a testi gyötrelmeket), majd valamennyi érzelmi, intellektuális és fizikai erősségét latba vetve kezd neki a hős kalandfilmes (ez esetben a kalandfilm és akcióthriller hagyománytára is adott) útjának. Jobban mondva, annak az útnak, ami a Nagy Elbeszélésekben (A Gyűrűk Ura-hármas, a Star Wars-hatos) Zsákos Frodó, Luke Skywalker és megannyi kalandhős ösvénye. Beteljesül a végzet, örökre lezárul egy folyam, a katarzis kötelező. A sötét lovag – Felemelkedés ezúttal is Bruce/ Batman perspektívájából szemléli a már-már totális katasztrófát. A készítők a címszereplő kálváriáját illesztik a fókuszba (persze, a humorforrásként szolgáló Bruce Wayne-i nagyzolás is jelen van, de az eddigieknél jóval kisebb dózisban), képileg, emocionálisan is az ő hányattatásain van a hangsúly, újra a Kezdődik invenciójának vagyunk tanúi, természetesen az önfeláldozás erényével számolva – ha már befejező részhez érkeztünk.

Folytatásról, mi több, a kört bezáró etapról lévén szó, meg kell említeni a fokozáselvet is. Újabb tükör-szereplővel gazdagodunk. A Joseph Gordon-Levitt megformálta John Blake nyomozó (aki egyébként rövid időre Sherlock Holmes dedukcióját is magáénak tudhatja, ráadásul a vezetői készség is abszolút a sajátja) ugyanazt a tekintetet fedezi fel Wayne arcán, amivel a saját haragját palástolta. Benne testesül meg a Batman-idea lényege: az, hogy bármelyikünk lehet hős, az is, aki nyugtató szavakkal melegíti a lelkünket, és az is, aki ki szeretne törni valamelyik rozzant környékről vagy egy árvaházból.

A film játékidejét a tökéletes destrukció uralja. Aki A sötét lovag végső káoszhadjáratát autentikusnak találta, a mostani vizuális vagy cselekménybeli hasonlatokban is számításaira lel. Nagyjából a játékidő felétől csaták, robbanások (hídrobbantás, füstölgő épületek, alagútban rekedés, a futballstadion megtámadása, ketyegő neutronbomba – ezeket mind hagyományos kézimunkával, nem CGI-jal oldották meg, Nolan jó szokásához hűen), eszeveszett autós vagy páncélkamionos üldözés kontra Batpod vagy a Bat nevű szuperhős-repülőgép, tömeges verekedések és tűzpárbaj, drámai fordulatok szakadnak a nyakunkba, a szétrombolt Gothamet pásztázó felvételek nyíltan utalnak az egy pillanat alatt bekövetkező kataklizmára.



Lehetne ugyan Nolant azzal vádolni, hogy túlbonyolította a mesét, és töménytelen mennyiségű információt pumpál a szürkeállományba, valójában gondolkodó lényeknek tekinti a nézőt, és feltételezi, a popcorn mozik célközönségének sem operálták még ki az agyát. Újabb eredetmítoszokat kreál, de becsületére legyen mondva, egyik sem hat kimódoltnak, az összes részt vesz a cselekmény kohéziójának létrehozásában. Csínján bánik a flashbackekkel, időjátékairól lemond. Ellenben többet tudunk meg Ra’s Al Ghulról, az ő sarjáról, aki a sötétségben született, és vele állítja kontrasztba Batmant, akit voltaképpen csak örökbe fogadott a sötétség, és még azt is elárulhatom, hogy az egyik kulcsszereplő majdnem pontosan úgy jön rá a Denevérember kilétére, ahogy Rachel Dawes az első film fináléjában.

Fordulatokban sem szenvedünk hiányt. A manipuláció mint örökké visszatérő téma rögtön Nolan egyik szerzői kézjegyét jelenti, de a sokadik falrengető csavar sem végtelenségig nyújtott rétestészta. A Követés, a Mementó és A tökéletes trükk című alacsony vagy közepes költségvetésű midcultok legjobb pillanatai, a "színjáték és megtévesztés" dilemmái hangolódnak újra. Bátran kimondható, hogy egy 250 milliót felemésztő mozgókép sem tudja két vállra fektetni Nolant.



A brit filmkészítő a többi figurára is óriási gondot fordít. Michael Caine a legjobb Alfred-alakítással jelentkezik, könnybe lábadó szemeit, remegő hangját nem lehet feledni. Ben Mendelsohn, az Animal Kingdom bestiális nagybácsija ezúttal rosszindulatú pénzemberből válik remegő nyárfalevéllé, az Alan Parker Madárkájában vagy a szerzői filmekben (Rövidre vágva) híressé vált Matthew Modine ugyanúgy rehabilitálódik, mint Rutger Hauer, Eric Roberts, Anthony Michael Hall (Nulladik óra) a korábbi epizódokban. Gary Oldman megmarad tekintélyes rendőrfőnöknek, Morgan Freeman újra hiteles Q-alakmásként segít Bruce Wayne-en, ahogy Anne Hathaway is kellő szexuális energiával és ésszel vértezi Macskanő (amely fedőnév mellesleg egyszer sem hangzik el, kb. azért nem, amiért Romero iskolát teremtő horrorjából kinyesték a "zombie" szót) karakterét. Sőt, a ravasz tolvajnő ingatag, egyszer jó, máskor rossz Janus-arca sem megy veszendőbe, annak ellenére sem, hogy Nolan végül őt is a pozitív tartományba sodorja, hiszen neki is hihető érzelmeket ad. Egyszerre új életet kezdeni kívánó fiatal nő, és mesterien verekedő, csábos femme fatale. Az igazi hazug kígyó azonban nem ő. Valaki más. Tekintve, hogy Nolan vérbeli James Bond-rajongó, erre a kérdésre A világ nem elég, netán az Oroszországból szeretettel című 007-örökbecsű adnak választ.

Több kritika felveti a befejező Nolan-Batman politikai vetületét. Kétségtelen, hogy a tőzsdepiac ostroma a vaknak is az Occupy-mozgalmat juttatja az eszébe, ám szerintem helytállóbb a rendezőt ténylegesen inspiráló Dickens-regény, a Két város regénye koordináta-rendszerében matatni. Kivált a sötétség és a világosság oppozíciójára fókusszál a készítőgárda: Batman vagy Bane diadalmaskodik-e? A gazdagok kilakoltatása is tetszetős, Nolan még a konkrét szereplőnevek átemelésében sem rest. Barsad nála Bane leghűbb katonája, míg Stryver egy gyenge, halálra szánt titkár. Ám valami még ezeknél az intertextusoknál is nagyobbat szól. Nemcsak ebből a részből, de a korábbi kettőből is kiviláglik, hogy Nolant korántsem a politikai áthallások izgatták. Örökké egy karaktert védelmezett, egy Inspiráló Eszmét formázott szoborrá. Úgy hívják, Batman. Karakterdrámát forgatott, amibe történetesen sok nyaktörő mutatványt és sok pénzt invesztáltak. A Felemelkedés vége sem véletlenül olyan, amilyen. Szívrohammal felérő katarzist okoz.

A végén Nolannek még egy bennfentes, Batman-univerzumos poénra is futja, ám az utolsó 1-2 percben, öntse el bármekkora feketeség a gyöngyvásznat, csak egy attribútum számít: az Inspiráció.

Persze, a Warner Bros. üti a meleg vasat. Folynak a következő reboot munkálatai. Aki esetleg nem tudná, ez azért vicces, mert épp a Batman: Kezdődik indította el anno az újrakezdés-lázat, hogy a Batman és Robin című gyalázatot örökre elfelejtse mindenki. Hogy a mostani elhatározás helyes-e vagy helytelen, a néző döntse el. Egy azonban bizonyos. Christopher Nolan realista tónusokkal festett hőstablója, ha tetszik, városfilmje trilógiaként alkot egy kerek egészet, és mint működőképes popkulturális költeményt, jobb szeretni, féltve őrizni, becsülni, pláne a jelenkori "for dummies" vattacukrok érájában.

A sötét lovag - Felemelkedés
(The Dark Knight Rises)
Színes, szinkronizált, amerikai-brit akcióthriller, 2012, 165 perc
16 éven aluliak számára nem ajánlott! 
Rendezte: Christopher Nolan
Írta: Jonathan Nolan, Christopher Nolan
Zene: Hans Zimmer
Operatőr: Wally Pfister
Vágó: Lee Smith
Szereplők: Christian Bale (Bruce Wayne/ Batman), Michael Caine (Alfred), Tom Hardy (Bane), Anne Hathaway (Selina Kyle), Gary Oldman (Jim Gordon)
Forgalmazza: InterCom